„Vissza a gyökerekhez!”

– Várta már a grazi meccset?
– Igen! – érkezett a határozott válasz Bozsik Péter szövetségi kapitánytól. – Némi túlzással azt is mondhatnám: számoltam viszsza a napokat a találkozóig. Közelegnek a szeptemberi Európa-bajnoki selejtezők, roppant kíváncsi vagyok, hogy egy, a világranglistán nálunk huszon-egynéhány hellyel előrébb jegyzett válogatott otthonában mire leszünk képesek. Bízom benne, hogy sikeresen szerepelünk Ausztria ellen, mert egy esetleges győzelem nagy önbizalmat adna a társaságnak; márpedig a kvalifikáció során szükségünk lesz arra, hogy higgyünk magunkban.

– Ha már szóba hozta a szeptembert: mindjárt másodikán Norvégia látogat Budapestre. Amit érdemes, azt már tudja a riválisról?
– Egyre többet járatom az agyam azon a meccsen. Néhány videokazettát már begyűjtöttem, igyekszem a lehető legtöbb információt elraktározni.

– Mi az, ami publikus az első vetélytárssal kapcsolatban?
– Meglepetéssel aligha szolgálok: jó felépítésű, remek erőben lévő futballisták alkotják az együttest. A játékuk ugyanakkor kicsit talán sablonos, ha valaki szép focit akar látni, nem biztos, hogy a norvégok találkozóját választja. De amit tudnak, azt hóban-sárban-esőben-tűző napsütésben, másszóval, bárhol, bármilyen körülmények között képesek produkálni, s ez bizony komoly fegyvertény.

– Néhány órára még felejtsük el őket. Az osztrákok elleni kilencven perc „csak” egy barátságos mérkőzés, vagy több annál?
– A magyar futball helyzetében, amikor a sportág gyakorlatilag a létéért küzd idehaza, minden meccsnek tétje van. Már csak ezért is győznünk kell!

– Ha ilyen nyíltan beszél, nyilván azt is kitalálta már, miként lehet felülmúlni Ausztriát.
– Az irányításom alatt eddig négy félidőt játszott a csapat, abból csak egy nem tetszett. Mert függetlenül attól, hogy az angoloktól kikaptunk, a manchesteri teljesítményünkkel végig elégedett lehettem. Az Új-Zéland elleni második felvonást sem érheti kritika, vagyis a sikerhez elengedhetetlen, hogy ott folytassuk, ahol a Megyeri úton, illetve az Old Traffordon abbahagytuk.

– Az Új-Zéland-meccs első játékrészét felejtsük is el?
– Semmiképpen sem, mert az ottani hibákból, csakúgy, mint a későbbiekből, tanulnunk kell. Megjegyzem, hogy abban a negyvenöt percben nem klappolt minden, annak is betudható, hogy a fiúkban túlságosan is dolgozott a bizonyítási vágy.

– Mi a garancia arra, hogy mondjuk a norvégok ellen nem pörögnek túl?
– Tény, nem kis fejtörést okoz, hogy ezt kiküszöböljük. Biztosíték nincs is arra, hogy nem esünk ebbe a csapdába, ám azon vagyunk, hogy elkerüljük. Mindent elkövetünk, hogy jó hangulatban, egészséges önbizalommal vágjunk neki az Eb-selejtezőknek. Az eddigi tapasztalataim azt mondatják velem: reménykedhetünk, mert a srácok mindenben partnerek, ugyanúgy akarják a sikert, mint én és a segítőim.

– Ez mire lehet elég?
– Nem sokra, mert ez még csak az alap. Ehhez kell hozzátennünk annyit, hogy az ellenfél fölé kerekedjünk. Meglehet, az egyik válogatott legyőzése nagyobb energiabefektetést igényel, mint a másiké, de esélyünk kizárólag akkor van, ha minden egyes mérkőzésen száz százalékot adunk ki magunkból.

– A minap az Európai Labdarúgó-szövetség internetes oldalán jelent meg egy terjedelmes nyilatkozata, amelyben említést tett arról, hogy a labdarúgásban még létezik a magyar stílus...
– Pontosabban úgy fogalmaztam: hiszem, hogy még létezik a magyar stílus. Ahhoz persze idő és rengeteg munka kell, hogy kijelenthessük: amit játszunk, az a magyaros foci. Hogy mindenki értse, miről álmodom: ha minőségben nem is, szeretném, ha stílusában hasonlítana a futballunk a portugálokéhoz. Ehhez sokat kellene birtokolnunk a labdát, azt megjáratva, számos passzal kellene felépíteni a támadásainkat, s mindennek a tetejébe eredményesen is kellene játszanunk.

– Jól hangzik...
– Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nézni is jó volt. Évtizedekkel ezelőtt a magyar válogatottra volt jellemző ez a módi.
– Ez esetben nem is a portugálokat kell lekoppintani, hanem magunkat.
– Így van. Akkor hát: vissza a gyökerekhez! Ez is jól hangzik, nem?

---- E ---- A