„Kérem, lusta zseni nincsen!”

Az előzmények nem túl biztatóak. Amikor megpróbálok szóba elegyedni péntek délelőtt Petr Kordával, a hajdani legendás teniszezővel a tatai Old Lake Golf Club pályáján – a sündisznófrizura, a kiálló fogsor, a karcsúság a régi, nincs rajta egyetlen gramm súlyfelesleg sem, az ember nem is érti, 38 évesen miért nem teniszezik még a profi körversenyen –, egy szigorú „Psszt!” a válasz, s az ajakra biggyesztett, függőleges mutatóujj, jelezve, a golf a legcsendesebb sport a világon. Még a sakknál is csendesebb, szó sem lehet interjúról a 18 lyukú pályán.

Megszégyenülten kullogok vissza a tatai létesítmény sajtószobájába – ott legalább sziszeg a klímaberendezés a 34 fokos, pokoli hőségben –, majd amikor megtudom, hogy egy golfversenyen minimum hat óra a napi penzum, legszívesebben főbe lőném magam. Tizenegy óra van, s három előtt aligha jönnek be a versenyzők a gyepről…

A csendes mélabúból fél háromkor Gyulai Márton sajtófőnök hangja riaszt fel: „Petr már öt perce keres, azt kérdi, mi lesz a beszélgetéssel?”

Hát van ilyen?

Úgy látszik, van…

– Az 1993-as Grand Slam-kupa döntőjében a német Michael Stichet verte meg, majd öt évvel később az Australian Open végjátékában a chilei Marcelo Ríost. A hozzáértők azt mondják, soha senkinek sem volt olyan fonákja, mint önnek…
– Tényleg ezt mondják? Biztosan túloznak… – válaszol Petr Korda.

– Dehogy! Ugye ön is a hagyományos csehszlovák iskola tipikus terméke?
– Nem, én az édesapám és az édesanyám „tipikus terméke” vagyok... Mindent magamnak, azaz a családomnak köszönhetek. A csehszlovák iskola különben már a múlté, ahogy megszűnt a kommunizmus, megszűnt az a hajtóerő is, amely a cseh sportot mozgásban tartotta.
Úgy Szíven ütötte a labda, hogy majdnem elájult

– Valóban? És mi lett volna az a hajtóerő?
– Az, hogy csak a sportolók utazhattak Nyugatra. Ivan Lendltől Miloslav Mecíren át szinte futószalagon jöttek a tehetségek, de manapság már alig vannak. Hármat említhetnék az utóbbi hat-nyolc évből: Jirí Novákot, Tomás Berdychet és Radek Stepáneket. Közülük előbbi már kiégett, maradtak ketten. Utóbbi nyolcadik a világranglistán. Ez nagyon kevés.

– Ön teniszcsaládból származott?
– Hogyne, édesapám – neki is Petr a keresztneve – remek teniszező volt, s a nagybátyám is szakmabeli. Ugyanez volt a helyzet Ivan Lendllel is: őt az édesanyja menedzselte, tanította. Mindenhol tetten érhető a család szerepe.

– Vissza tud emlékezni első profi meccsére?
– Várjon csak... Tizennyolc éves voltam, szabadkártyát kaptam a kölni tornára, s egy Lawson Duncan nevű amerikaival játszottam. Jól ment a tenisz, amikor bementem a hálóhoz röptézni. Nem kellett volna. Duncan öt méterről úgy szíven ütött a labdával, hogy kis híján elájultam. Attól kezdve nem volt esélyem.

– És melyik volt a legfontosabb mérkőzése?
– Nem az ausztrál bajnokság megnyerése, nem is a Grand Slam-kupáé, hanem amikor 1992-ben döntőt vívtam Jim Courier-vel a Roland Garroson. Ugyan simán kikaptam tőle, de azzal a meccsel játszottam be magam végleg a világelitbe. Természetesen a legnagyobb sikernek a melbourne-i diadalomat tartom, de a legfontosabb az említett párizsi volt.

– Inkább tehetséges volt vagy szorgalmas?
– Kérem, lusta zseni nincsen! Egyrészt – és ezt minden szerénytelenség nélkül mondom – a tenisz számomra roppant egyszerű foglalatosság, a kisujjamban van. Tényleg. Másképp látok mindent a pályán, mint ahogy a nagy többség. Van szemem hozzá. Ez a dolog egyik fele. A másik az, amit még soha senkinek sem árultam el: nem létezik, hogy teniszező nálam többet dolgozott volna. Az erőnléti edzéseim úgy néztek ki, hogy felmentem az Alpokba háromezer-ötszáz méter magasra, s ott síbakancsban rohantam felfelé a hegyoldalban, szinte inamszakadtáig. Amikor a csúcson voltam, öt és fél liter volt a tüdőm vitálkapacitása. Az nagyon sok.

– Kitől tanulta a legtöbbet?
– Egyértelmű: Tony Pickardtól. 1995-ben és 1996-ban volt a mesterem, s neki köszönhetem, hogy két évvel később felértem a csúcsra. Más perspektívából mutatta be nekem a teniszt, mint az addigi edzőim. Korábban hiába voltam jó formában, nem tudtam sikeres lenni a nagy tornákon. Addig csak egyetlen ajtón át láttam be a tenisz világába. Pickard az összeset szélesre tárta előttem. A későbbi edzőim már azt csinálták, amit én mondtam nekik, lényegében önmagam trénere lettem.

Van Roger Federer, és vannak a többiek

– Versenyzőkorában roppant szűkszavúnak tűnt, s bevallom, azt hittem, most sem fog nyilatkozni...
– Mindig is az volt az elvem: az ütőm beszéljen helyettem.

– Van még kapcsolata a tenisszel?
– Olyan nincs, amelyről a világ tudna. De Stepánek az én versenyzőm.

– Ön menedzseli?
– Nem. Az edzői azt teszik, amit én mondok. Én egyengetem a pályafutását. Négy és fél éve, amikor a hétszázadik hely környékén volt a világranglistán, megakadt rajta a szemem. Azt mondtam, egy éven belül az első százban lesz. Ott is volt. Most meg már a nyolcadik.

– Mit szól a mai teniszhez?
– Van Roger Federer, és vannak a többiek. Itt húzódik a törésvonal. Még Rafael Nadal is csak egy a sok közül. Minőségileg nem jobb, mint például David Nalbandian. Csodálom Rogert. Ő a komplett teniszező, szándékosan nem mondom, hogy a tökéletes teniszező. Egyébként ugyanaz a fizioterapeutája, mint aki az enyém volt.

Amíg tart az iskola, floridában élnek

– Képes lesz a Grand Slamre egy idényen belül?
– Nem. Az idén volt a legnagyobb esélye erre, amikor bejutott a Roland Garros döntőjébe. Jövőre még több spanyol lesz ott, és még jobbak, mint az idén. Az idő nem Rogernek dolgozik. Különben az én időmben sokkal izgalmasabb, színesebb volt a férfitenisz, mint manapság. Boris Becker, Stefan Edberg, Pete Sampras szerva-röptét játszott, Andre Agassi, Ivan Lendl és jómagam alapvonalteniszt, Michael Stich pedig a hálónál és hátul is jó volt. Manapság Federert leszámítva mindenki az alapvonalról püföli a labdát.

– A nagylánya miért nem a nagyobb, szőrös labdát püföli, miért a kicsi, keményet?
– Mert neki ez tetszik. Sohasem tereltem a szándékával ellentétes irányba. A fiam teniszezik és hokizik, a kisebbik lányom golfozik. Egyébként a család a tanév idején a floridai Bradentonban él, Jessica oda jár egy sportiskolába, most lesz nyolcadikos. Amúgy Prágában is fenntartunk egy lakást.

– Magyarországon most járnak először?
– Viccel? Én már tizennégy évesen játszottam önöknél. Soroljam a városokat? Nyíregyháza, Eger, Debrecen. Mondjam a tornaszervező nevét? Pintér András! Persze Jessica még nem járt Magyarországon.

– És jön még?
– Ez egészen biztos, már be is jelentkeztünk a jövő évi tatai versenyre. Sajnos, most elszúrta a pénteki nap második felét. De tudom, hogy tanul a hibáiból. Apja lánya...