Sörszagú puszi a pályaudvaron

Kedd délután fél háromkor gyengébb idegzetű embernek már nem volt tanácsos bemerészkednie a dortmundi belvárosba. A Hauptbahnhofnál kezdődött a tumultus, azzal szemben, a Friedenplatzon a színjózantól (ez volt a kisebbség) a sárga földig leittasodott (ők alkották a relatív, ha nem is az abszolút többséget) szurkolókig a kapatossági skála valamennyi fokát képviselő egyének vonaglottak valamiféle meghatározhatatlan állagú, halmazállapotú és formájú konglomerátumban. Mintha külön életet élt volna a tömeg, az egyes ember szinte feloldódott benne, önálló akaratát elveszítve sodródott a bevásárlóutca felé.
Mert mezt, sálat, sapkát, kalapot, csuklószorítót, sortot és öngyújtót vásárolni kellett, mese nincs, lehetőség szerint a kedvenc válogatott színeivel. Mármost, ha a tudósító legidősebb lánya (már elmúlt nyolcéves) azt a szelíd, de visszautasíthatatlan kérést fogalmazta meg, hogy neki – most tessék megkapaszkodni! – ecuadori mez kell, akkor azt a föld alól is elő kell keríteni.

Eddig természetesen még nem sikerült, s a Németország–Olaszország elődöntőt nem számítva már csak három mérkőzés van hátra a hatvannégyből. Kerestem Kölnben (négyszer is), Gelsenkirchenben, magától értetődően bázisunkon, Dortmundban, aztán Hamburgban, Münchenben és Frankfurtban is – sikertelenül. A német, olasz, brazil, francia, portugál, angol, svéd, argentin, de még a svájci, lengyel, kameruni cuccokkal is Dunát – azaz Rajnát – lehet rekeszteni, de ecuadori nincs. Nemhogy mez, még egy nyavalyás fejpánt se.

Mez híján egy remek kis olasz bisztróban elfogyasztottunk egy-egy korsó helyi Kronen sört, majd tovább sodortattuk magunkat a meghatározhatatlan nemzetiségű masszával.
Néhány perce, még a pályaudvar előtti téren négy pityókás olasz srác éltette a Laziót, mire – hátha nem hibázom nagyot – bedobtam Paolo Di Canio nevét. Nagyot hibáztam. A lábán legbizonytalanabbul állótól kaptam egy akkora sörszagú puszit, hogy belehanyatlottam kollégám karjaiba.
A továbbiakban már nem bizalmaskodtam, és ezután sem bizalmaskodom senkivel. Beljebb, az óriáskerék és a 13. század közepén épült Sankt Reinoldi-templom lábánál álló kútból fürdőhab (Schaumbad!) ömlött, tucatjával lubickoltak benne a német, olasz és minden egyéb nációhoz tartozó szurkolók, az őrület a tetőfokára hágott – araszoltunk is gyorsan a Ruhr-vidék fővárosának egy békésebb szeglete felé.

És szerencsénk volt: egy félreeső utcácskában, egy csöppnyi kiskocsma teraszán anakronisztikus társaság kortyolgatta mértékkel a sört. Fejükön fekete nemezkalap, lejjebb hófehér ing, fekete mellény, fekete nadrág, csizma, mellettük a földön, szép akkurátusan kupacba rakva vastag, fekete bekecsek. Ingujjban is patakzott róluk a verejték, ha felvették volna az ujjast, menten megütötte volna őket a guta.

Bátortalan kérdésemre büszke választ kaptam: utazó ácsok ők, hogy mi is értsük, „travelling carpenters”, a középkori céhlegények hagyományőrző, kései utódai, akik városról városra járják be Németországot. Mostanság éppen Dortmundban tanyáznak, és míves munkát végeznek, párját ritkító szakértelmükkel megkeresve a mindennapi betevőre valót. Ők is részei a harmadik évezred eleje német valóságának, miként a világbajnoki elődöntő kapcsán ide sodródott kozmopolita kavalkád is.

Közben lassan befejeztük körsétánkat, visszatértünk a főpályaudvarhoz, és már indult is a médiabusz, fel kellett venni az esti belépőket a Westfalenstadionban.
Ott este kilenckor egy másfajta látványosság bilincselte le a nézőt.

A VIP-páholy

A dortmundi elődöntő egyik díszvendége a legendás magyar Aranycsapat jobbhátvédje, Buzánszky Jenő volt, aki szűkebb hazája, Komárom-Esztergom megye néhány sportvezetőjének társaságában érkezett Dortmundba, hogy megtekintse a keddi mérkőzést. „Már a brazil–francia negyeddöntőn is ott voltunk, és mondhatom, igazán remek meccset láttunk – nyilatkozta lapunknak Dortmundban az olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes híresség. – Jólesett, hogy a stadionba jövet többen felismertek a hazai szurkolók közül. Érdekesség, hogy a németek éppen július negyedikén, az ezerkilencszázötvennégyes berni világbajnoki döntő évfordulóján játszhatnak a döntőbe jutásért, s ezt többen megemlítették nekünk a mai napon.”

Buzánszky Jenő a szervezők meghívására a VIP-páholyból, vagyis a hírességek között nézhette a világbajnoki elődöntőt, s kérdésünkre elmondta, hogy személyesen üdvözölte őt a találkozó előtt többek között Sepp Blatter, a FIFA elnöke, Egidius Braun, a Német Labdarúgó-szövetség korábbi elnöke, és találkozott Angela Merkel kancellár asszonnyal is. Buzánszky Jenőt ezúttal nem kísérte el a régi csapattárs, Grosics Gyula, akivel többnyire együtt kapnak meghívást hasonló eseményekre: a legendás kapus lapunknak elmondta, hogy fárasztotta volna az utazás, a világbajnokságot inkább a televízión keresztül kíséri figyelemmel, így udvariasan visszautasította a németek meghívását. Buzánszky Jenő egyébként elárulta, hogy a német–olaszon a hazaiaknak, az őt is vendégül látó németeknek szurkolt, dacára annak, hogy ötvenkét esztendővel ezelőtt tőlük szenvedett vereséget, és lett csak világbajnoki második a magyar Aranycsapat.

A német divatszín: fekete-piros-sárga

Felejtsük el a régi keletnémet divatot, az ujjatlan felsőt, a levágott farmert és a zoknira húzott szandált, ma már egészen más a „trendi” errefelé. Legalábbis a világbajnokság idején.
Nézzük a „katalógust”!
Fekete-piros-sárga parókát minden üzletben lehet kapni, még a hentesnél is. A választék sem kicsi: van „jimihendrixes” s akad „dieterbohlenes” változat is, a punkokat idéző (haj)viseletről nem is beszélve. Első ránézésre úgy tűnik, utóbbi típus a menő, ha a nyolcvanas években rendezték volna a vébét, alighanem „Bohlenből” látjuk a legtöbbet.

Fentről lefelé haladva: jönnek a trikók. Azokból annyi van, hogy nézni is sok, a legfrissebbeket, a külön az elődöntőre nyomott pólókat a meccs napján dobták először piacra. Valószínűleg utoljára is, mert viszik, mint a cukrot – látták volna annak a férfinak az arcát, aki XL-esre pályázott, de csak M-est talált. Mondhatni, a felsők többsége jól néz ki – igaz, az „1954, Weltmeister” feliratú nekünk nemigen jött be…
Csússzunk lejjebb: sortból van fehér, fekete, piros, mindegyiket a Német Labdarúgó-szövetség címere díszíti. Szintúgy a miniszoknyákat. Mintha a tervező spórolt volna az anyaggal: egyik rövidebb, mint a másik – persze ezért is mini.

Az összkép csak akkor romlik, amikor a szoknyában feszítő lány lábán észrevesszük a papucsot és a térdkalácsig felrángatott fehér zoknit. Természetesen arra is ráhímezték, hogy „Deutschland”; így már valamelyest érthető a papucs-zokni kombináció. Magyarázat erre is akad: a fekete lábbelin 13-as szám és Michael Ballack neve virított. Így festenek manapság a németek – tetőtől talpig.