Rakoncátlan has, biztos láb

Anglia megint nem varázsolódott el az aranylábúak előadása láttán, de a vasárnapi nyűglődésnek azért így is akad néhány pozitívuma. David Beckham rúgótechnikája például nem nagyon romlik, a meccs vége felé már az igazi Wayne Rooneyból is láttunk valamicskét, és a válogatott azért mégiscsak a legjobb nyolc között van. Ezenfelül azonban gyakorlatilag nincsen semmi, aminek örülni lehetne, ennek megfelelően csak úgy zúdulnak a csapatra a kritikák – de leginkább a főnökre.

Sven-Göran Eriksson húzásaival ugyanis senki sincs kibékülve. Nem magukat a taktikai módosításokat szapulják a brit kollégák, hanem azt, hogy ha a svéd már folyton variál a felállással és a névsorral is, akkor legalább ne szorítsa olyan keretek közé a betett embereket, amelyek éppen a jó tulajdonságaiknak szabnak gátat. Ennek élő példája Michael Carrick, aki a Premiership egyik legjobbja abban, hogy megszerezze a labdát, és támadó középpályás társainak azonmód tovább is tegye, gyorsítva a játékot. Ehhez képest az angolok szokás szerint ívelgették a labdát ide-oda, ráadásul nyugdíjastempóban – pedig az ecuadoriak sem voltak olyan jó passzban, mint eddig –, azaz Eriksson saját elképzeléseit húzta keresztül. S mivel a kreatívnak tartott emberek sem csináltak semmi különöset, újfent az egyetlen biztos fegyvernek tűnő, tökéletesen kivitelezett szabadrúgás jelentett kiutat. Ezért is érdekes, hogy egy sor volt válogatott már rég kitette volna a kezdőből Beckhamet, ha lehetősége nyílt volna rá, mégis a csapatkapitány az, aki legalább ezen szituációkkal tud kezdeni valamit. Így volt ez a paraguayiak ellen is, amikor Carlos Gamarra feje búbjának segítségével küldte a hálóba a labdát, majd Peter Crouch is az ő íveléséből fejelt gólt Trinidad és Tobagónak, miután megmászta őrzőjét, most pedig újfent a híres jobb kellett a győzelemhez. Teljesítményének értékét növeli, hogy nem volt teljesen fitt – már a mérkőzés előtt is émelygett, a második félidőben aztán kétszer is kijött, aminek ki kellett –, mégis ő döntötte el a mérkőzés sorsát s ezzel a továbbjutást. Ez egyébként Aaron Lennon személyes balszerencséje is, mert a Tottenham szélsője eleddig hozta azt, amiért kivitték a világbajnokságra: ha gyepre léphetett, rohamlépteivel azonnal keltett némi zavart a rivális védelmének bal szélén, ami üdítőleg hatott az egyébként altatónak is kiváló mérkőzések finisében.

Ez egyébként Erikssonon is látszott, aki csendben bóbiskolt a kispad szélén, míg segítője és utóda, Steve McClaren magyarázott az oldalvonal mentén. Ezután nem meglepő, hogy lassan elsöprő a nemzet azon véleménye, hogy a labdarúgás szégyene volna, ha Sir Alf Ramsey után a svéd edző lenne a második, aki világbajnoki címet nyer Angliával. Viszont hiába szól minden ellene, a „háromoroszlánosok” lépkednek előre, aminek egyik oka, hogy eddig kis- és középcsapatokkal futottak össze – bár lehet, hogy éppen a nagy nevek hatnak majd inspirálólag. Eriksson az alábbiakkal reagált: „Az azért biztató, hogy tudod, képes vagy jobban játszani annál, mint amilyen teljesítménynyel eljutottál a negyeddöntőig.”

---- ANGLIA
London Evening Standard: „A szánalmas teljesítmény nem izgatja Erikssont.”
Az újságíró azon kesereg, hogy Beckham szép találata nem tudja elrejteni az együttes gyengéit.

Guardian: „Hogy nevet a világ rajtunk.”
írásában a lap nevetségesen gyengének tartja az Ecuador elleni teljesítményt, és azon morfondírozik, hogy jelenleg elképzelhetetlen a továbbjutás.

ECUADOR
La Hora: „Búcsú méltósággal.”
A quitói lap a vereség ellenére dicséri a válogatott szereplését, megállapítva, hogy az ecuadori futball nagyot fejlődött az utóbbi években. A lap szerint az angolok csak David Beckham zsenialitásának köszönhetik a továbbjutást, ugyanis fásultan és elképzelés nélkül játszottak.

El Telégrafo: „Elkeseredéssel vívott meccs után elköszöntünk a világbajnokságtól.”
Az újság csak a pozitívumokat emeli ki az ecuadori válogatott vb-szereplése kapcsán, az angolok győzelmét pedig a bírói segítségnek tulajdonítja. ---- Vasárnap kora délután piros-fehérbe borult Stuttgart: több tízezer angol szurkoló ezúttal danolászós kedvében volt, és azt kiabálta: „Nem megyünk haza!” A Schlossplatz minden lehetséges sarkában a Szent György-keresztes lobogó lengedezett, s a simogató napfényben vagy egy árnyékos fa tövében iddogáltak a szurkolók.

A két megelőző este ellenben nem volt ily barátságos ugyanott. Pénteken száz angol huligán gőzölt be az egész napos vedelés nyomán: a város különböző pontjain lévő őrsökön aztán kijózanodhattak, s meg is úszták további bonyodalmak nélkül. Szombat éjjel pedig a német kemény mag talált méltó ellenfelére a brit drukkerekben, akik képtelenek balhé nélkül megmaradni egy hónapig, úgyhogy vállalták a csatát. A rohamrendőrök 378 angolt gyűjtöttek be az öt civil sebesültet és négy pórul járt hivatalos közeget is eredményező összecsapás végén – repkedő üvegek, székek és asztalok közül. Őket a nyolcaddöntő után engedték el, így csatlakozhattak a villámlásokkal tarkított zivatarban ünneplő honfitársakhoz. A meccs utáni események már csupán néhány őrizetbevételt hoztak, két ismert rosszfiú is horogra akadt, de a válogatottat követő, hatvanezresre saccolt tömegben azért bizonyosan van még heves fiú, úgyhogy a teljes megnyugvás önbecsapás lenne.