1994-ben, már Carlos Alberto Parreira irányítása alatt, egy kis generáció nagy tagjainak egyszerre jött el karrierjük csúcspontja, hiszen már a Mazinho, Zinho, Dunga, Mauro Silva középpályássor pályára küldése is maga volt a jogo bonito, a hagyományos brazil szép futball megerőszakolása.
1994-ben, már Carlos Alberto Parreira irányítása alatt, egy kis generáció nagy tagjainak egyszerre jött el karrierjük csúcspontja, hiszen már a Mazinho, Zinho, Dunga, Mauro Silva középpályássor pályára küldése is maga volt a jogo bonito, a hagyományos brazil szépségre való törekvés megerőszakolása, nem véletlen, hogy a kor egyetlen valamire való labdaművésze, Raí, a "kis Socrates" ki is lógott mind e sorból, mind a taktikából, így a csoportmérkőzések alatt ki is kopott a kezdőből.
A megbízható Taffarel előtt a Jorginho, Aldair, Marcio Santos, Branco kvartett védekezett kőkeményen, de a világbajnoki címet egyértelműen a káprázatos, kirobbanó formában futballozó Romario, Bebeto duónak köszönhették; ők ketten nyolc gólt lőttek a torna alatt. Fura ezt mondani, de ez a gárda igazán akkor érezte jól magát, ha védekeznie s harcolnia kellett, mert ettől a játékosanyagtól merőben idegen volt a huszáros támadás, a mezőnyfölényt kihasználó cicázás, trükközés, cselezgetés pedig igencsak elütött sarabolós lelkiviláguktól, egyszerűbb volt Romario és Bebeto gyorsaságát, robbanékonyságát kihasználnia az igazi irányításra képtelen középpályának.
Nem véletlen, hogy minden idők legpocsékabb vb-döntőjében képtelenek voltak igazi gólveszélyt kialakítani az olasz Pagliuca kapuja előtt, csak a Parreira által sokáig rejtegetett Viola mutatott meg valamit a brazilos technikából a mérkőzés végén, egyetlen komoly esélyük a talján portás kezéből kapufára perdülő lövés volt.
A büntetők során végül is Franco Baresi és Roberto Baggio egyéni tragédiája hozta meg a brazilok számára a várva-várt sikert, s bizony még soha nem kapott világbajnok szövetségi kapitány ennyi kritikát, mint Parreira…
Legfrissebb hírek
