Öreg hokis nem vén hokis

Hiába állt fel 0–2-ről és 1–3-ról is az Edmonton Oilers, a Stanley-kupa döntőjében végül a rutin diadalmaskodott. A független szurkolók nagy része a padlóról felálló kanadaiak sikeréért szurkolt, de kevesen vannak, akik sajnálják a trófeát a Carolina Hurricanes veteránjaitól.

Rod Brind’Amour, Glen Wesley, Bret Hedican, Doug Weight és Ray Whitney összesen 78 idényt, átlagban 15.6-ot töltött el az NHL-ben anélkül, hogy a csúcsra jutott volna. Egészen mostanáig, amikor is végre rájuk kacsintott a szerencse. Különösen Wesley lehet hálás a sorsnak, hiszen 1480 mérkőzéssel ő volt a legtöbbször jégre lépő aktív hokis, aki sohasem nyert Stanley-kupát. Az utolsó két meccset vállsérülése miatt kihagyó Weight története azért megindító, mert korábban kilenc idényt töltött el az Edmontonnál.

A veteránok a legfontosabb találkozón, a hetediken, átérezték a tét nagyságát, és mindent megtettek a győzelemért. Amíg az Oilers hokisain a harmadik harmadig nemigen lehetett érezni a most vagy soha hozzáállást, a Carolina végig a helyzet magaslatán volt. Legalábbis a hetedik meccsen.

Az elmúlt öt idényben a Hurricanes az ötödik bajnokcsapat, s hogy a tavalyi lockout miatt elmaradó idény mennyire felforgatta az erőviszonyokat, jól jelzi: a bajnok és a döntő vesztese 2004-ben a rájátszásba sem jutott be. A liga vezetői az elmaradó évad után feltehetően jobban örültek volna, ha nem két kiscsapat jut be a rájátszásba, hiszen ez a párosítás nem volt igazán közönségvonzó a semlegesek számára. Olyasmi volt ez NHL-es viszonylatban, mint a 2004-es Bajnokok Ligája-döntő a Porto és a Monaco futballistái között. Egyes szakértők szerint az kisebb meglepetés lesz, ha a két csapat a 2007-es rájátszásról lemarad.

Ezzel a győztesek a legkevésbé sem törődnek, ünneplik a bajnoki címüket, amelyet fordulatos párharcban nyertek meg, és amelyet már nem lehet elvenni tőlük.
Az 1997-ig Hartford Whalers néven működő csapat nagy meglepetésre már az alapszakaszban is kiválóan szerepelt, összesítésben a negyedik helyen végzett. Kilenc évvel ezelőtti költözése óta először pozitív gazdasági mérleggel zárta a szezont, és Peter Karmanos klubtulajonos bebizonyította, hogy a NASCAR gócpontjában is lehet sikersztorit csinálni a jégkoronggal.

,,A kupát a levegőbe emelhettem, és ezt elsősorban a még gyerek kapusunknak köszönhetem” – mondta Brind’Amour Cam Wardra utalva. Peter Laviolette edző remekül ötvözte a veteránokat az olyan fiatalokkal, mint Ward vagy a pontkirály Eric Staal. Az egység és a rájátszásbeli felpörgés hozta meg a végső sikert, amely a Tampa Bayjel az előző idényben is diadalmaskodó Cory Stillman sorozatban elért második Stanley-kupája volt.

Stanley-kupa-döntő, 7. mérkőzés
Lendületesen kezdte a találkozót a Carolina, mintha a sok veteránnal az összeállításban Peter Laviolette úgy gondolta volna, hogy az elején akkora előnyt kell szerezni, amelyből nem tud felállni a fiatalabb átlagéletkorú Oilers. Aaron Ward a 2. percben vezetést szerzett, de az első harmadban nem sikerült tovább növelni az előnyt. Az edmontoniak azonban hiába hajtottak, Cam Ward kapus szinte mindent megfogott. Aaron Ward után egy másik, kevés gólos védő, Frantisek Kaberle is betalált, és a záró harmad előtt lélegzetvételnyi előnyhöz jutott a Hurricanes. Fernando Pisani playoff-gólkirály találatával felzárkózott az Oilers, de egyenlíteni nem tudott, és amikor a kanadaiak lehívták a kapusukat, Justin Williams eldöntötte a meccset és a kupa sorsát.

A siker három fő letéteményese
Rod Brind’Amour, a csapatkapitány
Igazi csapatkapitány, akinek a formája meghatározza együttese teljesítményét. Tizenkét találatával a rájátszás házi gólkirálya lett, 377 megnyert bulija 98-cal több, mint a playoff-második Shawn Horcoff mutatója. A Philadelphiával 1997-ben, a Carolinával pedig 2002-ben döntőt vesztő center az egyik legnépszerűbb hokis az NHL-ben, diadala sokak számára elégtételt jelent.

Cam Ward, az MVP
Az újonc kapus az alapszakaszban kimondottan gyenge teljesítményt nyújtott, meg kellett bújnia a svájci Martin Gerber mögött. A rájátszásra viszont csúcsformába lendült, és ő lett az a kapus, aki meghatározta a kupa sorsát. Tizenöt győztes playoffmeccse eggyel több, mint amit a hosszú alapszakaszban számlált. A kritikus pillanatokban bemutatott, szenzációs védéseinek (és talán az edmontoni Wayne Roloson első meccsen elszenvedett sérülésének) köszönheti, hogy a rájátszás legértékesebb játékosának választották.

Eric Staal, a pontkirály
A rájátszás pontkirálya a másik fiatal Hurricanes-játékos, akinek a csodájára járnak a hokirajongók. Kilenc góllal és 19 gólpasszal végzett a ponttábla élén, utolsó, 28. pontját a szezon utolsó góljánál szerezte meg Justin Williamsnek adott passzával. Huszonegy évesen és nyolc hónaposan a második legfiatalabb rájátszásbeli pontkirály a modern érában, nála csak a legendás Gordie Howe volt fiatalabb, még az 1949-es playoffban.