Zlatko Kranjcar

Zlatko „Cico” Kranjcar 2004 nyarán került Európa futballszerető népeinek látókörébe, ugyanis a játékosként és edzőként is roppant sikeres szakember ekkor lett a portugáliai Európa-bajnokságon megbukó veterán horvát szövetségi kapitány, Otto Baric utódja.

Zlatko játékoskorában a Dinamo Zagreb középcsatáraként szerzett magának nevet: 1977-ben mutatkozott be az első csapatban Otto Baric kezei alatt, s a kemény, jó felépítésű támadó (akinek játékstílusát egy szakíró Jean-Pierre Papinéhez hasonlította) a középpályán is képes volt jól futballozni. Húszévesen „Cicót” (ejtsd: Csicsó) már a klub legnagyobb kedvencei között tartották számon, kétszer lett jugoszláv bajnok, két kupadöntőn is betalált, ennek ellenére a válogatottban mindössze tizenegyszer léphetett pályára, s ezen alkalmakkor a címeres mezben három gólt ért el. A kék-fehér-pirosaknál olyan remek játszótársai voltak, mint a kiváló portás, Tomislav Ivkovic, a több Eb-n és vb-n is megfordult Zajec, Brucic, Vabec, Deveric; akik legnagyobb sikereiket Ciro Blazevic mester kezei alatt érték el. 1984-ben több száz bajnoki és kupagól után (276 találatával a klub góllövőlistáján ma is a negyedik helyet foglalja el) elhagyta szeretett egyesületét s elfogadta Otto Baric Rapid Wienjének invitálását (akkoriban a jugó sztárok legálisan légióskodhattak a bűnös-imperialista Nyugaton, nem úgy mint a keleti blokk cellalakói). A fénykorát élő játékos nem csak a pénzkereseti lehetőségek miatt költözött, az is frusztrálhatta, hogy otthol hiába a legjobb gólvágók egyike, a válogatottban előbb Susic, Surjak, Zlatko Vujovic, később Halilovic és Bazdarevic miatt lett kegyvesztett. Szezon közben érkezett az akkoriban bombaerős zöld-fehérekhez, ahol fényes statisztikákat produkált, hiszen mérkőzéseinek majd 50 %-án gólt szerzett!

Hansi Krankl, Brucic (Cico egykori dinamós társa már 1982-ben Bécsbe igazolt) és Antonin Panenka vezetésével beverekedték magukat a KEK 1985-ös, rotterdami döntőjébe is, ott azonban az Everton már túl nagy falatnak bizonyult számukra. Kranjcar fia, Niko ott született az osztrák fővárosban s mindketten osztrák-jugoszláv, majd osztrák-horvát kettős állampolgárnak számítanak, s édesapja nagy szeretettel-figyelemmel tanítgatta fiát a labdarúgás alapjaira (mint később kiderült, óriási sikerrel). Zlatko Bécsben több bajnoki címben és kupagyőzelemben volt főszeplő, háromszor is beválogatták a szezon legjobb tizenegyébe, azonban a jugoszláv válogatottban komoly lehetőséget soha többé nem kapott. A jugoszlávban, ugyanis amikor az újjászületett horvát válogatott megtette első lépéseit, a 36 éves veterán két mérkőzésen is kisegítette őket, sőt, búcsúzóul még kapuba is talált! 1981-ben levezetésképpen a zseniális Mario Kempes pótlására a VSE St. Pöltenhez igazolt, azonban pár mérkőzés után végül is szögre akasztotta góllövő cipőjét. A futballtól természetesen nem tudott és nem is akart elszakadni, némi pihenő után visszatért Horvátországba s 1993 nyarán leült az NK Segesta Sisak kispadjára. Következő nyáron a Dinamo hívta haza, akikkel 1996-ban duplázni tudott, azaz megnyerte a bajnoki címet és a Horvát Kupát is! Kiváló legénységgel rendelkezett: a kapuban Ladic, előtte Simic, Cvitanovic és Tomas, a középpályán Maric, Saric és Soldo, elöl Peternac, Ivan Cvitanovic és Mark Viduka tevékenykedett, azaz egy igazán remek gárdát gardírozhatott rögtön pályája elején.

Azonban éppen sikerei csúcsán kirúgták, hogy a dinamósok a Salzburgból hazatérő Otto Baric vezetésével indulhassanak a BL-küzdelmekben, így hősünk az osztrák LASK Linzhez igazolt, azonban pár hónap múlva otthagyta Markus Scharreréket s a szezont már az NK Slaven Belupo Koprivnica edzőjeként fejezte be. A keringő megtetszhetett neki, ugyanis a következő idényben megfordult az NK Samoborban majd dolgozott pár hónapig az akkor egyébként már NK Croatia Zagreb néven futó egykori Dinamóban, ám annak ellenére menesztették, a szezon végén bajnokok és kupagyőztesek lettek, így 1999-ben már az egyiptomi Al Massryt vezeti! Mi sem természetesebb annál, hogy pár hónap múlva már az NK Murát kormányozza s tavasszal a Marsoniját segíti ki. A sok tűzoltószerep után 2001 nyarán végre komoly lehetőséget kap az NK Zagrebnél, s Olicékat egészen a bajnoki címig segíti. Ám hamar összetűzésbe kerül a vezetőséggel, így egy évet újra Rijekában tölt el, ám 2003-ban már újra Zágrábban találjuk őt, ahol többek között a zseniális Robert Proszinecskit is edzette.
Akkoriban egyre gyakrabban lehetett hallani arról, hogy több szakember szerint is jobban megértené magát a válogatott érzékeny sztárjaival mint az autokrata szövetségi kapitány, Otto Baric, azonban csak a portugáliai kontinenstorna kudarca és a veterán mester lemondása után ülhetett le a nemzeti csapat kispadjára. Egyébként a média nagy része Kranjcar egykori jugoszláv válogatottbeli társát, Srecko Katanecet látta volna szívesen a kispadon, ám ellene a hazai edzők közössége egy aranyos kis rágalomhadjáratot folytatott, amiben a legbarátságosabb jelzők a „szlovén idegen” voltak (amúgy Katanec horvát szülőktől származik). A szövetség elnöke, Vlatko Markovic (aki visszautasította a korábbi sikeredzőt, Miroslav Blazevicet és Branko Ivankovicot is) végül kompromisszumként hősünket nevezte ki arra a feladatra, hogy kivezesse a válogatottat a németországi világbajnokságra, s ebben Martin Novoselac segítette őt.

„Nehéz megértenem hogy néhány ember miért nem tisztel engem. Egy kifogástalan játékoskarrier áll mögöttem, azután kétszer dupláztam edzőként a Dinamóval és az NK Zagrebet százéves történelmük egyetlen bajnoki címéhez segítettem. A kapitányi szék egy újabb elismerése munkámnak s azt is megmutatja, hogy a szövetség felelősei elismerik képességeimet” – morgolódott a kapitány nem sokkal kinevezése után. Azt is cáfolta, hogy puhasága miatt esett rá a választás, hiszen nem érhetett volna el tekintély nélkül ilyen szép eredményeket – egyébként azt a lépését, hogy fiát, Nikót a válogatott irányítójává tette, senki sem vitatta, hiszen a zseniális játékost Baric méltatlanul mellőzte. Azt is hamar nyilvánvalóvá tette Cico, hogy egy olyan támadó szellemű taktikát fog a pályára varázsolni, mint amilyen Sukeréké volt a kilencvenes évek végén, s ezt az 1-2-4-1-2-es felállásban képzeli el. Egy sepregető két emberfogóval, két védekező középpályás, két szélső, egy irányító és két csatár igyekszik majd borsot törni az ellen orra alá a világbajnokságon – a selejtezők során a svédek, a magyarok és a bolgárok ellen már sikerült eme művelet.

Egyébként horvátországi klubkarrierjére és személyiségére igen jellemző az alábbi adat: háromszor lett csapataival bajnok, ám kétszer azonnal a szezon után kirúgták, egyszer pedig mindössze még három hónapig bírta!