Búcsú az élvonaltól: pá, Pápa

Azért az ezerszer elátkozott, agyonkritizált magyar labdarúgás is hasonlít ahhoz a játékhoz, amelyet a világon mindenütt futballnak hívnak. Arra gondolunk, hogy bármelyik kiesési helyosztón, élet-halál meccsen csakis az a csapat táplálhat vérmes reményeket, amelynek játékosai hibátlanul teszik a dolgukat. Ha valaki figyelmesen elolvassa Percről percre rovatunkat, akkor a következő tapasztalatot szűrheti le anélkül, hogy élőben látta volna a REAC–Lombard bajnokit: egy nagy bravúr (Szűcs Lajos védése) és egy kapitális védelmi hiba elegendő volt ahhoz, hogy góllá érjen a sikeres befejezést nemigen sejtető támadás.

Csöppet sem a lebecsülés szándéka íratja a kritikát, ám az szinte az első perctől kezdve feltűnt, hogy miért éppen e két csapat küzd a kiesés ellen, mert bár mind a REAC, mind a Pápa takaros hadrendben feszült egymásnak, a technika bizony csiszolatlan volt. S visszakanyarodva az előbb említettekhez: olyan ziccert, mint amilyet Polonkai Attila kihagyott (aki amúgy még a pengés játékosok közé tartozik), ezen a szinten nem szabadna elhibázni, avagy említhetjük, hogy Szirtesi Attila taccsra rúgott keresztpassza (...) után kapott gólt a támadásra berendezkedő REAC.

Minden botladozástól függetlenül egyféle erényt ki kell emelnünk: a játékosok igyekeztek az előre kiadott edzői utasításoknak megfelelően szervezetten futballozni, s azért az sem elhanyagolható tény, hogy fél óra játék után a teljes szívből futballozó hazaiak akarata is góllá érett. No persze a lelátóról mindig könnyű okoskodni, de annyi még idekívánkozik, hogy ezen a meccsen az első félidőben a legnagyobb veszélyben Rákospalotán a ferihegyi landoláshoz ereszkedő utasszállító gépek voltak, ugyanis annyit volt a levegőben a labda. Ez két dolgot jelzett: tanácstalanságot, továbbá a félelmet a szűk területen való lapos passzokkal operáló játéktól, ami azért az élvonalban minimálisan elvárható szint. Ám a tét, a kieséstől való megmenekülés érzete ilyenkor nem a szép, hanem a célszerűbb játékra ösztönzi a labdarúgókat, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy lelkesedés tekintetében rossz szavunk nem lehetett az első 45 percre.

Habár nem szorosan a futballszakmához tartozó részlet, de jellemző volt, hogy a Budai II László Stadionban a szünetben mindenki a Vasas–ZTE meccs állása iránt érdeklődött, ami a rákospalotai 1–1 esetében édesmindegy volt, legalábbis pápai szempontból, hiszen a Lombard a döntetlennel kiesésre állt. Mindenesetre a támadásvezetés szükségszerűségét érzékelte a vendégeknél megbízott edzőként dirigáló Zsivóczky Gyula, mert feljebb tolta csapata támadóvonalát, de erre a taktikai húzásra majdnem rögvest az újbóli középkezdés után ráfizetett. Az ellenoldalon ugyanis Urbán Flórián az első félidőben látottakból nagyjából azt a következtetést vonhatta le, mint amit magunk is: az ívelgetős futball helyett földközelibb játékot kért labdarúgóitól, ami a kitámadó pápai stílussal szemben rögvest helyzettel kamatozott, míg később – Nyerges Krisztián értékesített tizenegyese után – góllal is.

Azonban ne vesszünk el e bajnoki részleteinek ismertetésében, ugyanis a meccs tanulságát Zsivóczky Gyula egyetlen üvöltős mondattal vonta meg, miután csapatának tagjai kecsegtető helyzetekben hibáztak: „Hát a három csatárom közül senki sem érkezik a belőtt labdára?!”

Hát nem.

Az edző hiába szabta át a Lombard hadrendjét háromcsatárosra, Dave Simpson beállításával hiába egyenlített szabadrúgásból a csapata, hiába támadott többet a Pápa, a vége mégis nagy szomorúság lett, mert mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy a gárda megmeneküljön a kieséstől.

---- M ---- &