Agysejtpusztító diadal

A hűség városától néhány kilométerre épült vendéglő a baranyaiak törzshelye, ha az örök ellenfél otthonában szerepelnek, hazafelé rendszerint Takács Tibor úr „érzelmi kombinátjában” állnak meg vacsorázni, és egy-két pohár itókával ünnepelni – ha van mit, mert azért nem mindig távozik győzelemmel a csapat a nagy rivális csarnokából. Vasárnap sem tűnt úgy, hogy a Kft. zenekar Afrika című slágerére ropják majd Iványi Dalmáék éjfél utánig – 46–31-es soproni vezetésnél semmiképpen. Aztán másképp alakult...

– Nemcsak a szurkolóink érzékenyültek el, hanem mi magunk is, történetünk egyik leghihetetlenebb, egyszersmind legfelemelőbb sikere ez. Úgy látszik, vendéglátónkat is megérintette a pillanat varázsa, Takács úr egy palack 1912-es évjáratú, hatputtonyos tokaji aszúval ajándékozta meg a csapatot. S mire a rubinszínű nemes ital utolsó cseppjét is lehörpintettük, elégedetten állapítottuk meg: a palackozás óta eltelt 94 év mit sem rontott a nedű minőségén – mesélte Fűzy Ákos, Rátgéber László segítője.

Persze a kópházai kalanddal még nem ért véget a pécsi fieszta, ami már az MKB Arénában elkezdődött, amikor a kupaátadás pillanataiban a mecsekieket hűségesen elkísérő fekete-fehér „kemény mag” diadalittasan kántálta: „Elhoztuk, hogy megmutassuk!” Mármint a trófeát, amit kilencedszer hódított el a Pécs, miközben a Sopron még mindig nyeretlen, jóllehet ezúttal ötödször rendezte meg hazai környezetben a döntőt.
– Kevés ennyire emocionális győzelmet éltem át csapatunk kispadján az eltelt tizenhárom évben. Valóban a sírból hoztuk vissza ezt a kupát – mondta Rátgéber.

– Tegye a szívére a kezét: tizenöt pontos hátránynál bízott a sikerben?
– A szívemen van a kezem: akkor is bíztam. A nagyszünetben elmondtam a játékosoknak, hogy az egy félidő alatt bekapott 46 pont rettenetesen sok, ilyen levegős védekezéssel nem lehet meccset nyerni. A jelek szerint megértették, mert a második félidőben csak 16 pontot engedélyeztünk a Sopronnak, és vegyes védekezésünkkel szétziláltuk a támadójátékát.

– Beavatna a szakmai titokba?
– Szívesen. Amikor Nikki Teasley hozta fel a labdát, embert fogtunk, és hol Fegyverneky Zsófiát, hol Vickie Johnsont, hol Iványi Dalmát küldtem rá az amerikai klasszisra. Amikor más játszott irányítót, akkor pedig zónáztunk. De úgy, hogy amint kezdett lejárni a támadóidejük, és látszott, hogy a következő passznál rádobják, hirtelen váltottunk, valaki átfutott a gyenge oldalról, és a zóna hipp-hopp átalakult emberfogássá. Ezt nem tudták kifigyelni a soproniak, rengeteg labdát szereztünk, illetve rossz dobásokba kergettük őket.

– Persze hiába a zseniális taktika, ha Teasley bedobja a végén azt a kihagyhatatlan ziccert...
– De nem dobta be, és azt kell mondanom, nem is szabad őt megkövezni ezért. Ilyesmi előfordul a legnagyobb klasszissal is. Platini, Baggio, Zico is hibázott büntetőt futballvébén, de Béres Tímea is, hatból hatot – igaz, nem futballvébén, csak vasárnap este. És mégis ő volt az, aki megnyerte nekünk a meccset!

– Apropó, Béres! Hogy merte visszaküldeni a végén, miután erősen megütötte a műtött térdét?
– Ezt az egyik szurkolónk is megkérdezte, s neki is azt feleltem, amit most önnek. Ki az ördögöt küldtem volna be, kiben bíztam volna, ha nem Timiben, nem ezekben a játékosokban?! Hiszen ez a csapatom, ők azok, akik az elmúlt napokban emberi nagyságról tettek tanúbizonyságot.

– Mire céloz?
– A tartozásokra, meg az ezeket taglaló újságcikkekre. Negyvennyolc órámba került, mire meg tudtam nyugtatni Branzováékat, hogy ne aggódjanak, nálunk még mindenki megkapta a pénzét, ha olykor késve is. Aztán meg is nyugodtak, s átvettük azokat a védekezési formációkat, amelyekkel vasárnap megnyertük a Magyar Kupát.

– Ilyen egyszerű lenne?
– Igen. Csak közben éveket öregedtem, és elpusztult néhány millió agysejtem. ---- S ---- &