Vettek egy jó kapust…

A Civitas Fidelissima lakóinak nem kellett eldönteniük, hogy kihez hűségesebbek: a futballistákhoz-e, avagy a Magyar Kupa elődöntőjében érdekelt kosaras hölgyekhez, mivel aki akart, a soproni Sport Matinén ott lehetett 16 órától a Káposztás utcai stadionban a labdarúgók fellépésén, majd annak lefújása után az MKB-arénában is. Mindamellett a Kaposvár elleni szabadtéri, illetve a BSE elleni csarnokbeli parti között a vérmesebb soproni szurkolók szerint akadt egy közvetlenebb kapocs a helyszínek közelségénél is: egyiket sem kellene lejátszani, tudniillik fix 1-es mind a két összecsapás. Feltehető – a futballnál maradva –, hogy Prukner László, a Rákóczi trénere egészen más indíttatástól vezérelve kelt útra az övéivel Somogyországból szombat délelőtt, és nem asszisztálni akart a tavasszal még veretlen Sopronnak.

A vendégek alapfelállását nem, a hangulatát viszont alighanem befolyásolta Mező Tamás korai kiválása, akivel egy időben talán a vele összecsúszó soproni Luigi Sartort is le lehetett volna cserélni, csakhogy Dario Bonetti hajthatatlan maradt: a sántító bekk a pályán maradt.

A két csapat közti különbséget markánsan mutatja, hogy a vendégcsapat képtelen volt kamatoztatni maestro Bonetti „jótéteményét”, azaz a kvázi emberelőnyt, az egykori Inter-hátvéd rutinból megoldotta a részéül jutó, nem épp megerőltető feladatot. Társai lassan, de biztosan kerekedtek fölébe a mezőnyben alapvetően egyenrangú Rákóczinak, amit két fejes gól nyomatékosított az első félidőben, s noha Zsolnai Róbert csúsztatása után Rabóczki Balázs kivételével jószerével mindenki elkönyvelte a stadionban a szépítő találatot, a szünetre mégis kétgólos fórral vonulhatott pihenőre a hátsó alakzat előtt egy szűrővel – Sifter Tamással – két játékszervezővel – Alin Cotannal és Horváth Andrással – és két szélsővel – Demjén Gáborral és Sira Istvánnal – futballozó Sopron. Egyrészt azért, mert a lehetőségeivel sokkal jobban sáfárkodott, mint a somogyi alakulat, másrészt, mert a hazai oldalon akadt (ekkor még egy) kiemelkedő teljesítményű labdarúgó is: Bagoly Gábor.

A hazaiak csapatkapitánya a félidő derekához közeledve előbb veszélyes szituációban, higgadtan hazafejelte a labdát, összehúzott szemöldökkel „leszúrta” a saját tizenhatosa előtt sarkalgató Sifter Tamást, majd az ellentámadásból kiharcolt szögletrúgás után hezitálás nélkül vetette be magát a húsdarálóba, s juttatta vezetéshez övéit.

Hogy mégiscsak van szíve Dario Bonettinek, az a 60. percben lett egyértelmű: egy óra elteltével Luigi Sartor a négy égtáj felé meghajolva levonult a „színpadról”. A csere persze nem volt előzmény nélküli, Prukner László ugyanis háromcsatáros játékra állította át az együttesét, Oláh Lóránt bevetésével. A szerkezetváltás kis híján gólt szült, csak nem abban a konstellációban, ahogy azt a Rákóczi mestere megálmodta, tudniillik a soproni Cristian Cigan találta magát ziccerhelyzetben. Balajcza Szabolcs mentett, némi izgalmat hagyva a maradék fél órára. Ebben a harminc percben alapvetően Alin Cotant vették leginkább a szájukra a soproni szurkolók, és nem éppen alaptalanul, a román játékos roppant peches volt, szinte egyetlen átadása sem érte el a kiszemelt társat, többször vesztette el a labdát, s olykor rajta bukott el a gyors támadásvezetés lehetősége. Mindamellett a hazai fanatikusok dalba foglalták Rabóczki Balázs nevét is – egészen más értelemben. A soproni kapus a hajrában három óriási bravúrt mutatott be. A finisre magára találó, hátul nem kis kockázatot vállaló Kaposvár legalább a szépítő találatot megérdemelte volna, sőt a lehetőségei alapján a döntetlen sem lett volna igazságtalan a hátrány dacára, csakhogy a válogatott soproni kapus megoldhatatlan feladat elé állította a támadókat. ---- M ---- &