Ligety kombinált a legjobban

Sestriére, itt a sízés szent ügy. Kétezer méterrel vagyunk a tengerszint fölött. Itt egy magára valamit is adó, cserzett arcú úr zöld kalapot hord, tollal, tán a stüszi vadászon van még ilyen a magyar kártyában. Szikrázó napsütés, jó levegő, és hó ott, ahol lennie kell. Mert amúgy elég kopottasak a domboldalak a környéken az egyre melegebben tűző napnak hála, több a barna felület, mint a fehér, viszont ahol a verseny zajlik, Sestriére Borgata nevű részén, minden fehérlik, ahogy kell. Némi rásegítéssel, persze.

Ezek mennek, mint a meszes

Egyébként a lejtő első ránézésre riasztó. Én csak felfelé küldenék rá embert, hegymászó szettel. Lefelé… Huh!
De ezek mennek, mint a meszes. A jó öreg norvég, a címvédő Kjetil Andre Aamodt ugyan a vasárnap összeszedett térdsérülése miatt nem indul, sztár viszont így is van elég. Az okosok azt írják a hivatalos felvezetőben, hogy ez Benjamin Raich napja lesz valahára azután, hogy négy éve két bronzig jutott. Kombinációban utcahosszal vezeti a Világkupa-versenyt az osztrák, azaz egy feladata van: nem lemaradni túlságosan a lesiklásban, aztán a szlalomban szépen kenterben veri a többieket.
Meglátjuk. Mindenesetre a hatvanas mezőny felénél érkeznek a menők, addig egy ausztrál meg egy cseh gondoskodik az izgalomról, egyik nagyobbat bukik a másiknál, Kryzl elől a fenyőfák alig tudnak elugrani…

Miller, ha nem kocsmából jön

No mindegy, fő, hogy az olaszok őrjöngenek, Peter Fill épp az élre áll. Ám még el sem ül a kolompok hangja, amikor az időközben nekilóduló svájci, Didier Defago már a fenti fázisokban megdönti Fill részidőit, s ami a legfontosabb, a célban is. A helvét egy időre be is fagyasztja a vezetést, hiába ostromolja az idejét a hazaiak másik nagy reménysége, Rocca, a veterán Kjus, a lesiklást épphogy elbukó Walchhoffer, egyik sem tud Defago elé hágni. Bode Miller is egy ideig pluszokat produkál, hanem a harmadik ellenőrző pontnál hördül a tömeg: –0.08 az órán, és ez csak nő a pálya további részén, a 120-szal száguldó amerikai klasszis végül a spiccen zárja a lesiklórészt.
Igen, látszik, hogy az elmúlt napokat inkább a lejtőn, illetve az ágyában töltötte. A vasárnapi nyitány előtt ugyanis valaki kiszúrta, hogy előző este meglehetős vehemens kocsmázásban vett részt, amiből kisebb purparlé származott, ráadásul akkor Miller gyengén teljesítve nem tudott visszavágni a pályán.
Most igen.
Igaz, végigsüvíteni 800 méternyi szintesés mellett egy svunggal – egy dolog. Száznyolcvanas méteres szintesés mellett zászlókat kerülgetni – egy másik.
Úgyhogy irány a hegy túloldala – aki akar, mehet toronyiránt, merthogy van síkabin is Borgata és Colle között. Tájkép, csata előtt.
Három óra szünet, és indul a második etap. Amikor az első versenyző elstartol, már lebukóban a nap.
A sztárok pedig elbukóban – állapítjuk meg később.
Ezek a legkegyetlenebb pillanatok. Bode Miller remekül kanyarog, simán őrzi vezető helyét, nem egy és nem kettő versenyző idejét mérik utána az övéhez. Raichot egy másodperccel megelőzi, miheztartás végett. Mígnem egyszer csak hírnök jő, és a hangosbemondón szól: Miller kizárva. Nohát. Szemek a képernyőn, jogosan: szabad szemmel nem lehet látni, viszont a lassítás tökéletesen mutatja, amint Miller jobb oldali léce a jelzőrúd rossz oldalán siklik el. Na most, ha másfél centit mondok, már az is sok. Ennyin múlik, hogy amikor a mindent eldöntő második szlalomozás zajlik a reflektorfényben, Miller már a faluban baktat, vállra pakolt sícuccal.

Benjamin Raich és az a fél centi

Nemsokára mennek utána többen is. Leginkább a lesiklásban jeleskedők. A két legnagyobb név Defago és Kjus: Miller búcsúja után mindketten esélyesek lennének – de eltévesztik a ritmust, majd a pályát (végül összesen 14-en szállnak ki).
Mégiscsak Benjamin Raich napja lesz a mai?
Az olaszok még kapnak egy mézzel vékonyan megkent madzagot, amikor a Tomba-utódnak kikiáltott Giorgio Rocca átveszi a vezetést, ám a csoda nem tart sokáig. Rögtön utána a svájci Daniel Albrecht kergeti őrületbe a taljánokat, hiszen egyetlen századdal megveri Roccát, majd Rainer Schönfelder hattal Albrechtet.
Eztán indul az útnak Ted Ligety. Vele éppenséggel senki sem foglalkozott. Bode Miller meg a többi amerikai árnyékában a 21 éves versenyző afféle „jó, hogy itt vagy” szerepet töltött be, noha tudható róla, hogy roppant tehetséges síző, szlalomozásban pedig kifejezetten az.
Szóval lejön, lát – és győz. Olyan időt megy, hogy majdnem kiveri a biztosítékot: 1.32-vel előzi meg Schönfeldert. A lecke feladva, Ivica Kostelic pedig csak részben oldja meg, mert Ligety idejét nem tudja űberolni, igaz, a csodás Janica bátyja így is mérhetetlenül boldog a második helyezés miatt. Mert tutira jó a bronzra – azért csak arra, mert föntről épp most indul meg Benjamin Raich.
Ami Millernél másfél centi volt, az nála fél. Ennyi hiányzik, hogy az addig jobb részidőkkel a háta mögött elmenjen az aktuális bot mellett, s érvényesítse a papírformát. Csakhogy telibe találja a bal oldali lécének orrával. Egy billenés – és vége.
Világfájdalom fent, a hegyoldalon, mámor a völgyben. Az osztrákok az utolsó pillanatban elbukott lesiklógyőzelem után most újabb aranyat sirathatnak, míg az amerikai vállakon ülő Ligety csókokat dobál, továbbá a náluk végképp elmaradhatatlan csillagos-sávos lobogót is kibontja.
Hiába, akinek az ereiben némi magyar vér is csörgedez, az nyilvánvalóan jól tud kombinálni.