Deneriaz előre megmondta

Nem mintha a négy évvel ezelőtti bajnok Fritz Strobl akár csak közel is került volna vasárnap az ismétléshez. Nem csoda, még nincs egy hónapja, hogy eltört a keze, az is meglepő volt, hogy egyáltalán rajthoz tudott állni. A nagy nevek közül ő indult neki elsőként a 3299 méter hosszú, 914 méter szintkülönbségű pályának. Sokáig vezetett is, de illúziókba ringatta magát aki úgy gondolta, hogy ez így is marad. Például az osztrák drukkerek, akik azonban akkor sem keseredtek el nagyon, amikor másik favoritjuk, Michael Walchhofer állt az élre. Benne ugyan az első ugratónál legalább három tizedmásodperc maradt – az is bravúr volt, hogy egyáltalán meg tudta tartani az egyensúlyát –, de így is biztató volt az előnye.

Walchhofer a verseny végén bevallotta, a két amerikaitól, Bode Millertől és Daron Rahlvestől tartott a legjobban, amikor ők jóval mögötte értek célba, kezdett megnyugodni. Pedig Millert „csodafegyverként” kezelték, az egyik osztrák gyártó speciális sílécet készített számára, amelyet még az osztrákoknak sem adott oda. Most ez sem segített. (Meg az sem, hogy a hírek szerint a bohém Miller előző este még éjfélkor is egy bárban múlatta az időt a barátaival – és nem csupán vizet ivott. Ennek fényében az ötödik hely is remek.)
Egy szó, mint száz, Walchhofer bástyái percről percre erősebbek lettek. Persze egy versenynek csak akkor van vége, amikor a legutolsó versenyző is végigszáguld a távon. Így aztán ünnepelni senki sem mert, de a reménybeli dobogósok nem túl izgatottan ácsorogtak a pálya aljában. Élvezték a napsütést, kedélyesen beszélgettek, mosolyogtak.

És akkor következett Antoine Deneriaz.
Rajta kívül talán senki sem hitte, hogy nyerhet. A szombati edzéseken ő volt a leggyorsabb, de csak azért, mert a nagymenők taktikai okokból lassítottak a jobb rajtszám érdekében. A pályafutása során eddig mindössze három Világkupa-futamgyőzelmet arató – 2004 decembere óta dobogón sem álló – Deneriaz harmincassal indult, de ez egyáltalán nem zavarta.
„Biztos voltam benne, hogy meg tudom nyerni a versenyt, a pezsgőt már előző este megrendeltem – mondta Deneriaz. – Reggel azt mondogattam magamnak: képes vagy rá, megcsinálod! Olyan volt, mintha egy másik világban lennék - úgy éreztem, ezen a napon semmi rossz sem történhet velem.”
Igaza lett.

Talán már senki sem számított rá, de az óra a célvonal után jobb eredményt mutatott Walchhoferénél. Antoine Deneriaz 72 századmásodperccel megnyerte a torinói olimpia lesiklószámát. A tett önmagában is világraszóló, hát ha még hozzávesszük, hogy Egon Zimmermann 1964-ben aratott sikere óta nem született ilyen fölényes győzelem ebben az alpesi számban.
Pedig az előzmények nem voltak túl biztatóak. Alig több mint egy évvel ezelőtt a francia síző bal térdében elszakadt a keresztszalag, veszélybe került még a folytatás is, nemhogy az olimpiai részvétel. Ez az arany azonban kárpótolta a sok szenvedésért. Érdekesség, hogy a franciák a legutóbbi három olimpián mindig ünnepelhettek lesikló bajnokot: nyolc évvel ezelőtt Jean-Luc Crétier győzedelmeskedett, négy éve pedig a hölgyek mezőnyében Carole Montillet volt a leggyorsabb.

Deneriaz a franciák nagy örömére folytatta a hagyományt.
Kétségek vagy egyetlen pillanatnyi bizonytalanság nélkül. Az egész mindössze 1:48.80 percig tartott, de egészen biztos, hogy sokan még sokáig fognak beszélni róla.
Pedig kár volt izgulni, hiszen Deneriaz megmondta, hogy így lesz.
Pontosan egy nappal korábban.