A Porto Alegre-i aranyifjú

Még Madridban is. Nagy szó ez, ha Barcelonában futballozik az ember. De Ronaldinho – teljes nevén Ronaldo de Assis Moreira – olyan futballista, akiért klubhovatartozástól függetlenül rajongani lehet. Mosolyog. Elképesztő, de a legkényesebb, legkiélezettebb szituációban is ott ül a szája szegletében a kitörölhetetlen mosoly: minden pillanatát élvezi a csodálatos játéknak, s ettől is lehet őt annyira szeretni.

Valódi ajándék, amit csinál, az ellenállhatatlan lendületű vágták, a váratlan sarkalások, a pihepuha mozdulatok, a fineszes megoldások – ezek a zseni jellemzői. Azé, aki a mély válságból rángatta ki a Barcelonát: a gránitvörös-kék együttes 2005-ben elhódította a bajnoki címet, s ugyancsak ez az év hozta el a Király Kupa-diadalt is, Ronaldinhónak pedig az Aranylabdát. Ráadásul a FIFA szavazásán is őt választották meg – 2004 után másodszor – a földkerekség legjobb labdarúgójának.

Siker, siker és siker, de megszokhatta mindezt a most 26 esztendős fiatalember, hiszen 2002-ben tagja lehetett a világbajnok brazil válogatottnak. Édesapját még gyerekként veszítette el, de egy közelmúltban megjelent interjúban elismerte, rengeteg erőt és biztatást kapott tőle. Akkoriban még szülőhelyén, Porto Alegrében élt. Mára igazi világpolgár, mi több, aranyifjú lett belőle. S nem azért, mert rengeteg pénzt keres, vagy mert méregdrága sportkocsikon mászkál és elegáns partikon pózol. Azt már nem. Ronaldinho világa a gyep. S rajta az a csodálatos labda.