Apa csak egy van

Alberték: a Líbiába vitt méteres fenyő és a zselés szaloncukor
"Hagyja, hogy megmossam a haját. Egyedül fürdik. Nem cirkuszol lefekvés előtt. Egyedül is be tudja kötni a cipőfűzőjét. Ismeri az órát. Már olvasni is tud egy kicsit."
(Tony Parsons)

"Köszönjük a sok szép gólodat és a meccsek általad szerzett örömteli pillanatait: kilencen a IX. kerületből a 9-es mez viselőjének."
Sorsszerű? Az lehet. Bár szabad hely, mint a tenger, azon az Üllői úti kanapén ülök és várok, ami szinte "belelóg" abba a sarokba, ahol Albert Flórián csodálatos pályafutásának gondosan megvésett táblával állítanak emléket. Néhány perc, és megérkezik ifjabbik Albert Flórián, neki talán fel sem tűnik már, hogy ott, a válla fölött, jobbra, az a papáról szól – csak mesél…
"Apu Líbiában volt edző nyolcvankettőben, anyu vele volt, én meg a magam tizenöt évével itthon tanultam. A karácsonyt mégis együtt töltöttük, na, nem ám a szüleim jöttek haza, én mentem ki hozzájuk. Egy méteres fenyővel a vállamon… Kézipoggyászként vittem fel a gépre, mert féltem, ha feladom, megsérül útközben. Amikor megérkeztem, a helyi vámosoknak leesett az álluk, minek viszek fenyőt oda, ahol csak pálma terem… De hiába volt rajtam a "megkülönböztetett jelzés", apu meg sem ismert. Tény, nőttem valamit és mutáltam is, de hogy átnézett felettem… Lényeg az, hogy a végén én köszöntem rá, mire ő – miközben olyan tágra nyitotta a szemeit, mint még soha – közölte: hát ezt nem hiszi el, hogy az ő kisfia mekkora lett… Különös és szép vagy inkább különösen szép karácsony volt, meglehet, azért is, mert azt megelőzően rég láttuk egymást. No és azért is, mert nem győztem csodálkozni azon, hogy a líbiaiaknak mennyire ízlik anyukám főztje: a gulyás, a bakonyi csirke, illetve a somlói galuska. Én a Pestről hozott szaloncukorral édesítettem meg az életüket, hú, a zseléset imádták… Mindenért, azért a líbiai karácsonyért is hálás vagyok apunak, szívből kívánom neki, hogy még sokáig éljen egészségben, és még sok szép dologban legyen része a családjával, mert… mert az nemcsak neki, hanem nekem is fontos…" ---- "Ahogy ránézek erre a gyerekre – kopasz, ráncos, töpörödött kis öregemberforma –, valami meglódul a bensőmben.
Mert teljesen úgy néz ki, mintha ez (úgy értem: Ő) lenne a világ leggyönyörűbb gyereke. Elképzelhető, hogy tényleg ez (mármint: Ő) a világon a leggyönyörűbb kisgyerek? Vagy csak az érzelmi programom szórakozik velem? Vajon mindenki így érez? Azok is, akiknek egészen hétköznapi babájuk születik? A mi kis pockunk valóban ilyen meseszép lenne?

Nem tudnám megmondani.
Az alvó kis tüneményt a nő tartja a karjában, akit szeretek. Ülök az ágy szélén, nézem kettejüket, és azt érzem, hogy ehhez a helyhez, ehhez a nőhöz, ehhez a fiúcskához tartozom, úgy, ahogy még soha, sehová… Én is apa lettem."
(Tony Parsons, Apa és fia) ---- "Minden apa hős a fia szemében."
(Tony Parsons)

A három Mészöly. Kálmán, a "kis" Kálmán és Géza. Hosszú-hosszú éveken át ők voltak felelősek azért, hogy a karácsonyfa egyenesen álljon szenteste. Amíg otthon laktak a fiúk, úgy telt el december 24. első fele, hogy a nagy trió nekiveselkedett a faragásnak. Lett is belőle kacagás…
"Az igazság az, hogy mindig meggyűlt a bajunk a fával, de amíg a bátyámmal egyre jobban röhögtünk, apu mindinkább ideges lett. Hihetetlen volt, csak úgy potyogott a könnyünk – neveti el magát megannyi év után Mészöly Géza. – Imádtam azokat a napokat, talán akkor vált olyan barátivá a viszonyunk apuval, amilyen ma is. Tudom, nagyon sokat köszönhetek neki, alighanem még más fiúknál is többet. A hatvanhatos brazilok elleni meccs… Az döntött a sorsomról. Akkoriban nem volt sok pénzük apuéknak, még az is felvetődött, hogy hiába volt velem terhes az édesanyám, nem tudnak megtartani. Ám apu – kell-e mondani – nem ismert lehetetlent, hazatelefonált Angliából, és közölte anyuval: ťFigyeld meg, megverjük a brazilokat, lesz pénzünk, és máris jöhet Géza…Ť Anyu tisztában volt vele, milyen komoly játékerőt képvisel a dél-amerikai vetélytárs, ezért belement ebbe. Nem sokkal az összecsapás után újra csöngött otthon a telefon, apu volt az, persze. Anyu – a három egyes végeredmény ismeretében – nem mondhatott mást: gratulálok, megtartjuk a kicsit. Liverpoolról ma is eszembe jut, valójában ott születtem, ki tudja, mi történik, ha az én édesapám nem rúgja be a tizenegyest, vagy nem játssza végig a mérkőzést felkötött karral. Szóval: akkor értem is küzdött. Ezt ezúton is köszönöm neki, és bár tudja jól, nem győzöm hangoztatni: nagyon szeretem." ---- "Óvni akart bennünket – felelte anyám. A kezébe vette apám kezét, az arcához szorította; és én elfordítottam a tekintetemet, mert féltem, hogy belebolondulok, ha látnom kell, hogy még mindig mennyire szeretik egymást."
(Tony Parsons)

A kép Fehéroroszországban készült, anyai nagypapám amatőr fotós volt, ő csinálta – magyarázza Sándor György. Percekig nézzük ezt a fekete-fehér papírdarabkát, addig, amíg már a színek is megelevenednek a képzeletünkben. A piros és zöld Gyuri "Mexico" feliratú pólóján, a kék kisöccse, István sportcipőjén, a sárga és mélyzöld édesanyja, Tatjana virágos ruháján, a világoskék édesapja, István ingén. A végén már meghitt családi boldogság különböző árnyalatai is megjelennek.

"A foci életem első percétől elkísér – pillant fel a fényképből az Újpest és az utánpótlás-válogatott tagja, a jelenleg a Karcagot irányító Sándor István fia, a szintén újpesti, jelenleg a BKV Előrénél kölcsönben szereplő Sándor István fivére. – Én nyolcvannégy márciusában Ungváron születtem, akkor, amikor apu az egyik ukrán csapat edzője volt. Éppen edzőtáborban voltak aznap, sőt edzőmeccset játszottak. Miközben győztek, a világra jöttem, édesapám persze ezt nem tudhatta. A lefújást követően lépett oda hozzá az egyik barátja azzal, hogy gratulál neki. Apu világéletében szerény volt, megköszönte, de nyomban hozzátette: csupán egy felkészülési találkozót nyertek meg, habár ahhoz képest tényleg jól futballoztak a fiúk. A barátja ekkor vágott közbe: Pistám, én a gyermekedhez gratulálok… Hogy teljes legyen a történet: apu először azt hitte, lánya van, vásárolt egy üveg pezsgőt, annyira ťörültŤ. Mígnem a nővérétől megtudta, hogy fia született, meg is vette a teljes polcot… Noha régóta Magyarországon élünk, a karácsonyt mindig Kárpátalján töltjük. Ilyenkor összejön az egész família, vagyunk vagy harmincan. Amíg apuék elmennek vadászni – jelzem, tavaly már vihettem a puskáját! –, a legifjabbak sem unatkoznak: már december elején hívtak, hogy Gyuri, ugye elhozzátok a Playstationt. Ünnepről lévén szó, a foci központi témát jelent majd, csak azt lesz nehéz eldönteni, hogy Karcag-, BKV- vagy Újpest-drukkerből akad több a családban… Szeretem ezeket a napokat, sokat jelentenek nekem. Elég csak ránézni apuék arcára, hogy tudjam, mi az a szeretet." ---- "Figyelj, kicsim… Szeretek reggelit készíteni neked. Szeretem, hogy délutánonként szétdobálod a padlón a játékaidat. Szeretek magunknak kínai kaját vagy pizzát rendelni, aztán videózni a kanapén ülve. Szeretek veled kijönni a parkba. Meg ilyenek."
(Tony Parsons)

Az első közös, futballal kapcsolatos emlék? Aranyos. Szó szerint az. A kisfiú betipegett a Megyeri úti pályára, hogy átadja az 1960-ban bajnokságot nyerő Újpesti Dózsa csapatkapitányának a világ egyik legnagyobb virágcsokrát. Az első helyezéstől amúgy is meghatott telt házas publikum elérzékenyülve figyelte, amint a kétéves Várhidi Péter köszönti édesapját, Várhidi Pált.
"Apu nem szerette volna, hogy belőlem is labdarúgó váljék, ezért a nagybátyám, az Újpesten mindenkit ismerő Schmidt Mátyás vitt le először az edzésre – avat be egy családi ťösszeesküvésŤ részleteibe Várhidi Péter. – Kilenc lehettem, amikor elkezdtem, apu két esztendőre rá tudta meg, hogy én is… Könnyű dolgom volt, akkoriban ő Vácott edzősködött, mire hazaért, rég otthon voltam, talán már a szerelésem is megszáradt… Amikor fény derült a turpisságra, apu nem tehetett semmit, hiszen már a klub igazolt játékosa voltam. Később pedig az ő játékosa; sokszor odahaza is úgy kezelt, mint futballistát. A szerződésekben rögzítetteknek megfelelően tizenegykor mindig otthon voltam, no igen, rendszeresen ellenőrzött… Tóth József mögött én számítottam a második számú balhátvédnek, ami abban nyilvánult meg, hogy csapattársam a bajnokikon szerepelt, miközben nekem a kupameccsek jutottak. Csakhogy ťJokkátŤ kiállították a Honvéd elleni rangadó előtt, és mivel eltiltását nem tudta letölteni a kupában, egész héten mást sem hallottam aputól, mint hogy: ťNem nagyon van más lehetőség, te fogsz játszani a Népstadionban.Ť A találkozó előtti napon kiderült, mégsem vállalja fel, hogy a fiát állítja a csapatba, amire utólag azt mondom: szerencsés döntés volt, hiszen a kispestiek négy egyes győzelméből a jobbszélső Bodonyi Béla három góllal vette ki a részét, és nem hinném, hogy Kellner Jenőnél jobban teljesítettem volna…

Amikor viszont már én voltam az Újpest edzője, apu nemigen járt ki a mérkőzéseinkre. Egy látogatása azért ma is előttem van. Hét éve Székesfehérvárott lettünk bajnokok – akkor írtuk be magunkat az Újpest történelmébe: az apa után a fia is aranyérmes lett a csapattal –, mire a Megyeri útra értünk, megtelt a stadion. Nem tudtam, hogy apu is a szurkolók között van, de aztán az elsők között jött velem szembe. Boldogan öleltük át egymást, úgy, mint ezerkilencszázhatvanban…" ---- "Szerintem tovább él – mondtam. – Nem tudom, hogy a mennyben-e vagy máshol, olyan helyen, amiről semmit nem tudok. De nem hal meg. Örökké él. Ha másutt nem, azoknak az emberekben a szívében, akiket szeretünk, feltétlenül."
(Tony Parsons)

Kirándulni ment a Bozsik család és még néhány. A bográcshoz tűzifa szükségeltetett, a férfinépet el is szalasztották érte, de fűrész és fejsze híján a nyers erőre kellett hagyatkozni. Szegény Bozsik József akkora lendülettel ugrott rá a – kétségkívül kemény fából faragott – ágra, hogy kiment a bokája…

"Sajnáltam, sajnáltam, de az istennek sem akartam megérteni, miért nem focizik velem az öregem – jelenik meg évtizedekkel később egy mosoly Bozsik Péter arcán. – Igaz, ezt később visszakaptam tőle. Egyesületben ugyan későn, tizenhat esztendősen kezdtem el játszani, a József Attila Gimnázium csapatának azért tagja voltam. Apu kijött az egyik meccsünkre, mentünk is előre gőzerővel, ám a gyengébbnek vélt ellenfél került előnybe. Az egyenlítésért mindent megtettünk, én például azt, hogy egy rövidnek látszó hazaadásra rástartoltam, azonban a kapus gyorsabb volt, és a labdával együtt úgy rúgott fel, hogy hosszasan fetrengtem, mondván, jaj, mindenem eltört. Aztán kiderült, nincs akkora baj, a testnevelő tanárunk kétszer rálehelt a sajgó sípcsontomra, és már szaladtam is viszsza. A végén – többek közt az én gólommal – nyertünk, boldogan ültem be apu mellé a kocsiba. Ő viszont csak anynyit mondott: aki ilyen gólt tud rúgni, ne színészkedjen annyit.

Másnap azért ťlebukottŤ, a már említett testnevelő tanár elárulta: amikor a földön voltam, apu nagyon meg volt ijedve, azt hitte, eltörött a lábam… Vagy egy másik kirándulás: egy az egy ellen játszottunk, akkoriban én imádtam becsúszni, de aput képtelen voltam szerelni, amikor csúsztam, ő megtolta a labdát. Majd kedvesen rám nézett, és közölte: a fekvő védő nem védő, mit csúszol-mászol itt nekem?! Tizenhét évesen veszítettem el… Otthon, a Zala megyei Csatárban, főleg, ha leesik a hó, a mesevilágot idézi a karácsony. De apu rettentően hiányzik belőle…" ---- "Szeretlek – mondtam, és megfogtam a kezét; kimondtam a szót, amit előzőleg sosem mondtam neki.
És azért mondtam ki, mert azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb – de még rosszabb lett, mert ilyen a betegség, túlszárnyalja a legborúlátóbb képzeletet is.
És másnap is bementem a zsúfolt kórterembe, ültem apám ágya szélén, a kezét szorongattam, és – ekkor már zokogtam – újra elmondtam neki, hogy szeretem."
(Tony Parsons) ---- "Szeretlek – mondtam, és megfogtam a kezét; kimondtam a szót, amit előzőleg sosem mondtam neki.
És azért mondtam ki, mert azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb – de még rosszabb lett, mert ilyen a betegség, túlszárnyalja a legborúlátóbb képzeletet is.
És másnap is bementem a zsúfolt kórterembe, ültem apám ágya szélén, a kezét szorongattam, és – ekkor már zokogtam – újra elmondtam neki, hogy szeretem."
(Tony Parsons)