A honvágy fel-feltör Pekingben

– Hol veszi a karácsonyfát?
– Már megvan. Görögországból hoztunk magunkkal, merthogy műfenyővel "dolgozunk". Igaz, az itteni házunk előtt van egy másfél méteres élő fenyő, őt már fellámpáztuk, a lakást majd a hét végén díszítjük. Mindent a megszokott módon kell csinálnunk, Marcell fiunk hatéves lesz februárban, neki nem szabad csalódást okozni.

– És az ajándékok? Van miből választani?
– Kommersz lesz a válasz. A globalizáció ide is beköszöntött, azaz bármit, amit a világon valaha gyártottak, Pekingben meg lehet vásárolni, márkát is, minőséget is.

– Mi kerül az asztalra?
– Általában a helyi fogásokat fogyasztjuk, esténként viszont mindig felelevenítünk valamiféle tradíciót, magyart, európait, a feleségem remekül főz, alapanyag van bőven, tehát a karácsonyi vacsora sem okoz gondot.

– A kisfia is ekkora barátja a kínai konyhának?
– Kevésbé. A gyerekek mindig gyanakvóbbak. Egyébként angol iskolába jár, ott leginkább európai ételeket kapnak. Amikor klasszikus kínai közegbe kerülünk, az ő esetében akkor is többnyire a pizzánál, a spagettinél kötünk ki. Arra mindig vevő.

"Le kellett tennem a KRESZ-vizsgát"

– Alkat kérdése, hogy az önhöz hasonlóak képesek évekig idegen közegben létezni, vagy a feladat okozta izgalom, netán a megélhetés kényszere szül kompromisszumot?
– Nyilván kell nyitottság is a külföldi élethez, bennünk ez megvan. Szeretünk kipróbálni mindent, itt már pálcikával eszünk, azaz alkalmazkodunk a helyhez, a hely pedig befogadott minket.

– Sydney és Athén után anynyira nem lehetett könnyű.
– Jóllehet megtanultunk külföldön élni, ez olyan közeg, amely azért kicsit mindannyiunkat fejbe kólintott. Elment három-négy hónap, míg belezökkentünk a normál kerékvágásba. Amíg például megbízható orvost találtunk, aki kijön, ha beteg a gyerek, vagy az is több hétbe telt, míg a feleségem jó fodrászra lelt. Másutt ez nem gond, itt azonban nem lehet csak úgy betérni az első üzletbe, hiszen a frizurát nem nagyon ismerik, szépen körbevágják az ember haját, és kész. No meg a vezetés is elég furcsa volt: nem fogadják el a külföldi jogosítványt, azaz le kellett tennem a KRESZ-vizsgát. Nekem sikerült, a feleségem most gyűjti a lelkierőt. Van mihez: Athénban panaszkodtunk, hogy mi lesz a nagy zsúfoltsággal. Nos, akinek az nem tetszett, jöjjön ki ide. Hihetetlen mennyiségű autó hömpölyög az utakon, és még több bicikli. Csak Pekingben havonta harmincötezer új kocsit helyeznek forgalomba, azaz napi ezret, és ez az ütem másfél éve nem lassul. Ugyanakkor a fantasztikus úthálózat sok mindent megold: valamennyi nagy körút minimum kétszer három-négy sávos, de ebből nem kettő van, hanem több száz, a nagy áteresztők pedig legalább tizenkét sávosak. Itt teljesen mások a méretek.

– És ha meg kell találni egy utcát?
– Egyfelől kellemes meglepetés, hogy az utcanevek mindenütt angolul is ki vannak írva. Viszont a nevek zöme igen hosszú, azaz a volán mellől nehéz elkapni őket. Ablakból érdeklődni pedig szinte reménytelen: az egyetemista kinézetű fiatalokat leszámítva a többség nem beszél angolul.

"Amit elértem, hátszél nélkül értem el"

– Sohasem jött el az a pillanat, hogy kész, elég, csomagolunk?
– De, egyszer igen. Még az elején, Sydneyben csapott meg ez a hangulat. Volt olyan pillanat, amikor majdnem otthagytunk csapot-papot. Amíg otthon él az ember, csoda dolognak tűnik a külföldi munka, a barátok is irigyek, hogy milyen szerencsések vagyunk – ám összességében mégsem annyira könnyű. Azért a honvágy fel-feltör. Rengeteg szentimentalizmus van a mindennapokban: nincs rokonság, nincsenek a közelben szülők, barátok, ha az embernek akad egy rosszabb napja, mindig ugyanazzal kell megosztania. Bennünket mint családot hihetetlen mértékben összehoztak az utóbbi évek. Tényleg nagy élmény, ahogy megtanultunk együtt dolgozni, s hogy most is remekül érezzük magunkat. Nem gondolom, hogy állandóan ez lesz a sorunk, valahol mindig hazakacsintunk, szeretnénk, ha a hajónk előbb-utóbb elindulna visszafelé, ám ez sok mindentől függ.

– Feltételezem, a kinntartózkodásnál fontos, hogy a munkájának lássa az eredményét. Nem a fizetésre gondolok, bár nyilván nem elhanyagolható, hanem hogy amikor visszanéz, megveregesse a vállát: igen, Laci, rajta van a kezed nyoma.
– Eddig megvolt ez a szakmai kielégülés. És azért mondhatom ilyen nyíltan, mert amit elértem, azt – hogy ezt a csúnya szót használjam – mindenféle hátszél nélkül értem el. Azt csinálom, amit szeretek, és igen, a kezem nyoma ott van az olimpiákon, még ha csak egy aprócska valami is a nagy egészen. A szakma azt mondta, amit csinálok, az jó, magas színvonalú – ezt bizonyítja, hogy Sydney még el sem kezdődött, amikor már a kezemben volt a görög szerződés, és még görög színekben dolgoztam, amikor megkerestek a kínaiak.

"Kínában nincs megvalósíthatatlan"

– Az ausztrál és a görög mentalitást az európai kultúrkörhöz tartozó könnyen kiismerheti. És a kínait?
– Itt azért jó néhány váratlan helyzettel szembesültem. Hatékonyságmániás vagyok, azaz minden idejében legyen kész, a legjobb színvonalon, kompromiszszum nélkül, magyarázatokra pedig nincs szükség. Láttam fejeket gurulni körülöttem, azokét, akik nem tudtak megfelelni ennek. De itt, itt minden más. Eddig azért az emberi és az anyagi erőforrások be voltak határolva. Kínában nincs limit, nincs olyan, hogy ez vagy az megvalósíthatatlan. Arra törekszenek, hogy ez az olimpia legyen a legeslegjobb, amilyen még sosem volt – felülmúlhatatlan. Ezért semmi sem drága. Sok mindent csinálnak, amit nem kellene, de ha már hozzáfogtak, kiválóan akarják megoldani, hogy ezáltal is jó érzést keltsenek az idelátogatóban. Azaz bármi extra kell, már elő is áll. Kezdem megszokni, gondban akkor leszek, ha innen elkerülök…

– Politika?
– A kemény központi irányítás természetesen folyamatosan érezhető, jóllehet egyébként minden piaci és üzleti alapon működik, még ha ez kicsit bizarrul hangzik is. A véleményemet mindig kikérik, és bár sokszor nem fogadják meg, legközelebb is kíváncsiak rá. Elég sok követendő direktíva van, meg aztán a kínai sportpolitika vízióját európai fejjel nehéz átlátni.

– Kinézik maguk közül?
– Ellenkezőleg. Tisztelik a külföldieket. Velem döbbenetesen udvariasak, lesik a gondolataimat, folyamatosan azt nézik, mit tudnak tenni értem. Az az igazán félelmetes, amikor kispályán focizunk: én ugyebár magammal hoztam egy csomó csibészséget, amit az ember itthon tanult. A feleségem mondja, felejtsem el, hogy rólam ment ki a labda, de azért megyek elrúgni a szögletet, mert nem fognak szeretni. De nem: amikor nem játszom tisztán, akkor is ők kérnek elnézést… ----
"Nem iszunk meg egy kávét?" – kérdezte a naganói téli olimpián Vajda Lászlótól John Coates, az Ausztrál Olimpiai Bizottság feje, honfitársunk karrierje pedig néhány perc múlva új dimenzióba helyeződött. Ekkor kapta meg a felkérést, hogy csatlakozzék a sydneyi szervezőbizottsághoz, ő pedig 1998 májusában már utazott is (gyermeke, Marcell már Sydneyben született) – azóta folyamatosan a soros olimpia szb-jének dolgozik.

Vajda, aki 40. életévét az idén november 20-án töltötte be, az ELTE bölcsészkarán angol nyelv és irodalom szakon végzett, majd a London Business Schoolban szerezte meg MBA-diplomáját. Az egyetemről szinte azonnal a Magyar Olimpiai Bizottsághoz került – 1991. szeptember 1-jén –, s nemzetközi előadóként a barcelonai, a lillehammeri, az atlantai és a naganói játékokon vitte a feladatok nagy részét a magyar csapatnál. Az évek során Schmitt Pálnak és Aján Tamásnak köszönhetően – "nekik örök hálám, hiszen elég széles körben mozgattak" – igen jól megismerték a nemzetközi sportvilágban. Azt a mai napig sem tudja, minek vagy kinek köszönhetően következett az álomszerű fordulat, mindenesetre az egykori MTK-futballista immár 91. hónapja dolgozik távol a hazájától. Felesége, Mariann 12 éve követi mindenüvé. "Neki csak köszönni tudom, amit értem, értünk tett, nélküle nem tudnám csinálni: bár Amerikában végzett, feladott mindent, hogy kedvemre tudjak olimpiázgatni." ---- Itthon annyit tudunk róla, hogy "a Vajda az olimpiákon valami fontos posztot tölt be", amire büszkék vagyunk, de igazából senki sem tudja pontosan, hogy mire. Íme, a válasz: "Athénban én voltam annak az osztálynak az igazgatója, amelyik a kétszázkét nemzeti olimpiai bizottsággal tartotta a kapcsolatot, valamint én feleltem az összes olimpiai faluban az ott lakók kiszolgálásáért, a faluk működtetéséért. Nem a NOB küldötte vagyok, engem a mindenkori szervezőbizottság alkalmaz. Pekingben ugyanez a feladatom, azaz az én osztályom dönti el, mit adunk a falukban, a pekingiben, a futballvárosokban, a vitorlázás és a lovaglás helyszínén. Plusz még bővült két további munkakörrel: a nemzetközi kapcsolatok főosztályvezetőjének vagyok a szaktanácsadója – elsősorban protokoll- és biztonsági kérdésekben –, továbbá a szervezőbizottság főtitkárát segítem. Ez egybevág a szakmai hobbimmal, hogy miként lehet a lehető leghatékonyabban működtetni a szervezetet. Ha belegondol, ez nagyon érdekes, hiszen a szervezőbizottságok nem állandó cégek, mire kialakul egyfajta vállalati kultúra, már vége is az egésznek. Régóta működő vállalkozásnál megvan a struktúra, amely folyamatosan idomul a kor követelményeihez, viszont egy ilyen bizottság hét évig áll fenn, és mindig a helyi viszonyok, a helyi munkatársak határozzák meg a felépítését. A hatékonyságot megöli a folyamatos változás, azaz valamiféle állandóságra kell törekedni."

Marad a Telesport
Bár kollégáival irdatlan mennyiségű energiát fektet egy-egy olimpia szervezésébe, Vajda László szinte alig tudja élvezni munkája gyümölcsét. Alig lát valamit a játékokból. Pedig a csapatsportok nagy barátja – "a kézilabdáért, vízilabdáért, jéghokiért tűzön-vízen átmegyek"–, az olimpiákon kénytelen visszafogni magát. Pólósaink sydneyi döntőjének csak az utolsó negyedét látta, Athénban azonban csupán tévén nézte őket: "Negyven-ötven tagú csapatot vezetek, a főnök nem mehet csak úgy el. Lehet, hogy ez az én butaságom, és senki sem szólt volna, de mindegy. Mindkét helyen láttuk a megnyitó- és záróünnepséget, egyébként volt egy félig lekésett kajakversenyem Athénban, illetve két nap az atlétikán. Otthon viszont pótoltam az év végén, nekem óriási élvezet az év végi visszatekintés a Telesportokban, boldogan néztem végig az összefoglalókat."