2005, kilencesben

San Casciano dei Bagni. Lehetne két középpályás a Fiorentinából, de nem, egyszerűen egy nagyon kellemes toszkánai kisváros forog szóban, valahol Olaszország közepe táján, mindjárt a szintén bátran festőinek nevezhető Celle szomszédságában. Celle az a hely, ahol néhány magyar író nagyon konkrét céllal időzött néhány napot szeptemberben. A pár kilométernyire elterülő San Casciano dei Bagni nyilván valami fürdőről nevezetes, ha már bagni, ám a magyar sportszerető közvélemény megérdemli, hogy így, karácsony tájékán értesüljön a lényegi nevezetességről, és boldog lehessen, mint régen futballügyben: a kedves kis helységben ősszel a magyar íróválogatott 3–0-ra lemosta az olasz irodalmárokat, ráadásul többszörösen súlyosbított helyzetben. Jelentős átlagéletkor-hátrány, ennél még jelentősebb összeszokottság-hiány, valamint egy olasz játékvezetői hármas próbált akadályozni bennünket, hiába. Egy nappal korábban ugyan kikaptunk hoszszabbítás után 2–1-re a skandináv vegyes csapattól, ami nyilvánvalóan az átlagéletkor-hátrány, az összeszokottság-hiány, és a hülye bíró számlájára volt írható. Másnap viszont, egy nem alkoholmentes éjszakát követően, győzelmünkkel, ahogyan mondani szokás, igazi közönségsikert aratva javítottunk kicsit a magyar labdarúgás, ahogy mondani szokás, megtépázott tekintélyén. Jaj, nagyon jól játszottam.Mindenki nagyon jól játszott. Az is jól játszott, aki nem játszott. Darvasi, szegény, sérült volt, egy percet sem focizhatott, kimaradt, mint Ronaldo 94-ben. Aki nem volt sérült, csak fiatal. Na de Darvasi ott volt velünk, a nagy Szívével, ott volt és nézett. Jelenléte annyira erősnek bizonyult, hogy a gyors beszédű helyi műsorközlő, aki végigközvetítette a meccset, az egyik labdaérintésnél mondta is a nevét. Az utánozhatatlan kiejtéssel elhangzott Kukurejji (Kukorelly), Hárác (Garaczi), Szilái (Zilahy), Ámváj (Hamvai), Szájú (Sajó), Koroszi (Kőrösi), Gurgág (Gyurgyák) között egyszer csak tisztán egy szép, bariton "Dárvászi" hangzott el. Ami azt jelenti, hogy ő, aki csak lélekben volt velünk a pályán, lélekben annyira, hogy látszott. Kevés olyan magyar férfiember akad, aki ne gondolt volna valaha arra, milyen lehet piros-fehér-zöldben hallgatni a Himnuszt egy nagy zöld pálya közepén. Na és hát ez volt! Én a magam részéről 9-es mezben álltam ott, címeres piros mezben – Törőcsik (mi lett volna, Toroszik?) miatt nem állhatok nem 9-esben –, és még énekeltünk is halkan. Volt sok néző, kamerák. Hihetetlen.Pár hónappal korábban, május elsején a világ fent említett, legjobb futballistájának születésnapján, az előmeccsen szakadt bokaszalagokkal léptem pályára a Színészválogatott 9-es mezében. A Megyeri úton. Ez hasonló kaliberű élmény volt. Később a Népstadionban a bokám után a szívem is majdnem megszakadt a Real Madrid előtti előmeccsen, szintén 9-es színészválogatottként, amikor Mészáros Béla (Katona József Színház) passzát pár méterről fölé lőttem. Nem volt könnyű. De az már sok lett volna erre az évre, egy gól a Népstadionban. (Béla persze lőtt, minden meccsen lő.)Úgy alakult, hogy nem lettem sem focista, sem buszvezető. Egy ilyen… Drámaíró lettem, és elvileg az idei év öt bemutatója kéne, hogy a legemlékezetesebb legyen nekem, ha nem lett volna Újpest-pálya, Népstadion, olasz turné… A grazi 4x100, a toruni Kék, kék, kék, a szegedi Reviczky, a kassai Vesztett éden például (ezek városok és színdarabok) életem fontos eseményei, viszont 9-esben futkosni a pályán, az egy kicsit más. Vasútnál lakom. (És sajnos légi folyosó alatt.) A Postás-pálya mellett.Ott nyekkent tavasszal nagyot a jobb bokám, miközben Tamás fiamnak (vagy Juli lányomnak) szerettem volna egy dombos részről visszagurítani a labdát. Akkor kellett volna orvoshoz menni, de közelgett május elseje, aztán a többi meccs, San Casciano, ezeket gipszben nem lehet abszolválni. Fél évvel a nyekkenés után Kovács Zoli barátom (a 10-es lila-fehér) irányított el egy ultrahangos szakorvoshoz, mert nem apadt a dagadás. Most tél van és csend és hó. És holnap a tizenharmadik lézeres, plusz ultrahangos kezelés. Meg gyógytorna a Sportkórházban. A minimálisan elviselendő áldozat, cserébe két magyar válogatottba kerültem be harmincnyolc évesen. Jó volt.És még Kovács Zoliék is az élen állnak. ---- C ---- &