Már biztos, hogy jó úton járnak

Elköszöntünk tőled, Szentpétervár. A vasárnap befejeződő női vb házigazdájától, az 1703-ban alapított, lehangoló külvárosokkal övezett, mesés belvárosú ötmilliós régióközponttól.

Az elmúlt két hétben láttunk itt örömkönnyeket, dühtől majdnem felrobbanó edzőket éppúgy, mint fantasztikusan izgalmas, magas színvonalú meccseket és elkeserítően gyenge csapatocskákat. A csatákat jó és gyengécske bírók egyaránt dirigálták. Gyakran láttunk üres és nagyon ritkán – csak az utolsó két napon – félig megtelő lelátókat.

Ahol csak hírből ismerik a sportágat

A Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) legközelebb alighanem jobban átgondolja, ad-e olyan városnak világbajnokságot, ahol szinte csak hírből ismerik ezt a sportágat. (Oroszországban Krasznodarban vagy Togliattiban persze lett volna néző, csak hát ott meg a körülmények…). Ráadásul a nemzetközi szövetség vezérkara a pénzügyi mérleg miatt sem lehet elégedett, mert a hírek szerint – függetlenül a gyatra nézőszámtól – nem folyt be akkora összeg a reklámokból, mint amennyire számítottak. Vagyis a megszokott busás haszon helyett akár hiánnyal is zárhatja a szövetség az első oroszországi világversenyt (a Szovjetunióban 1975-ben rendeztek női vb-t).

A dánokkal szemben bravúrosan (27–24) bronzérmet szerző magyarok szerepléséről viszont csak felső fokon beszélt mindenki Szentpétervárott, hiszen a csapat csupán a döntőt vívó oroszoktól és románoktól kapott ki.

Bnye a világbajnokságon?
– A céltudatosság és az akaraterő – mondta Németh András szövetségi kapitány. – A sportág vezérkara a hatba kerülést várta a válogatottól, s e célt napokkal a zárás előtt elértük. Sőt. A középdöntő második helye már négybe jutást ért.

– A lányoknak és önnek merészebb álmai voltak?
– Mindig a legjobb eredményre vágyunk, meg is teszünk érte mindent. Most is így történt. Persze az álmok nem mindig valósulnak meg, e bronzéremre viszont méltán lehetünk büszkék. Ha a vébé előtt felajánlják, szó nélkül elfogadom a harmadik helyet.

A Vert mezőnyben végzett a volt világelső

– A csoportban segített a szerencsés sorsolás?
– Abból a szempontból igen, hogy fokozatosan erősödő vetélytársakkal találkoztunk. Ugyanakkor a csoportot aligha lehetett könnyűnek nevezni, hiszen az ausztrál és az angolai csapat után az éremesélyesnek tartott Szlovénia, az olimpiai ezüstérmes Dél-Korea, végül az Európa-bajnok Norvégia ellen kellett játszanunk.

– Az ázsiaiak és norvégok csalódást keltettek?
– A világbajnoki szereplésük, az élmezőnytől való leszakadásuk miatt igen. Ugyanez mondható el a két évvel ezelőtti világbajnok franciákról is, akik a tizenkettedik helyre szorultak, és persze a mögöttünk végző olimpiai bajnok dánoktól is sokan előkelőbb helyezést vártak. Nekünk a csoportküzdelmek előtt azért okozott némi fejfájást a dél-koreai és a norvég csapat, mert láttuk, miként szárnyaltak néhány nappal a vébé előtt a Világkupán, amelynek döntőjében a norvégok a koreaiakat győzték le.

– Elegendő önbizalmat adhatott a lányoknak a folytatásra, hogy a középdöntőbe négy ponttal érkeztek.
– A legfőbb cél a továbbjutás volt, nem számolgattuk, hány pontot vihetünk magunkkal. A szlovénok elleni döntetlenünk kiesett, mert a csapat nem került be a középdöntőbe, így aztán mi, akárcsak a másik csoportból az oroszok, négy ponttal, vagyis igen kedvező helyzetben kezdhettük a középdöntőt.

– Ekkor jól jött, hogy az oroszok a világbajnoki sorsoláson a házigazda jogán a gyengébbnek tűnő csapatok csoportjába kérték magukat.
– A középdöntőre már játékba lendültünk, a norvégok ellen nehezen kiküzdött győzelem kellő lelki alapot adott a folytatásra. Szükség is volt az önbizalomra, mert az erős horvátokkal hasonlóan kemény mérkőzést vívtunk. A hollandokkal szemben elért siker már elődöntőt ért.

– Görbicz Anita sérülése megviselte a csapatot?
– Nehéz napokat éltünk át, mert a torna végén a világbajnokság válogatottjába beválasztott irányítónk az oroszok elleni, egyébként óriási csatában elvesztett mérkőzésünk előtti szünnapon szenvedett lábsérülést. Meghúzódott a combhajlító izma, nem játszhatott a házigazda ellen. Aztán szerencsére kiderült, hogy a sérülése nem súlyos, a románok elleni elődöntőt vállalhatta.

– Ezt a csatát fordulópontnak tekintette?
– Igen, hiszen úgy véltük, a jól feltérképezett Románia legyőzhető. Mégsem sikerült nyernünk, mert a szélsőink és a beállósunk ezúttal nem tudtak annyit hozzátenni a csapat teljesítményéhez, amennyit – nyilván – szerettek volna.

– A beállós szerepét már korábban is sűrűn emlegette.
– Ez természetes, ugyanis a legerősebb vetélytársaink a beállósok játékára alapozzák a taktikájukat, megjegyzem, ezt az irányt nekünk is jó lenne követni. A továbblépést főleg ezen a poszton képzelem el.

– Visszatérve a világbajnoksághoz: egyetért azzal, hogy a magyar együttes a bronzmérkőzés második félidejében játszott a legjobb formában?
– A dánok ellen valóban újra azokat az erényeit csillogtatta a csapat, amelyekkel a korábbi mérkőzésein sikert ért el. Jól jött, hogy a lányok gyorsan kiheverték a románok elleni vereséget, emellett a határozott védekezés, a főleg Görbicz Anita által pontosan befejezett támadások és persze Pálinger Katalin kapusteljesítménye egyaránt kellett az állás megfordításához, majd végül a biztos győzelemhez.

A védekezésen még lesz mit javítani

– Maradt önben hiányérzet?
– Nehéz kérdés, mert közel álltunk a döntőbe jutáshoz, ami persze még szebb lett volna, de végül is jó eredménnyel zártuk le azt a munkát, amelyet februárban kezdtünk. Kiderült, jó úton járunk. Az is fontos, hogy a klubok minden támogatást megadtak a közös munkához. A taktikai repertoár szélesítése, a védekezés javítása viszont még előttünk áll, a vébé azt is megmutatta, hogy itt kell előrébb lépnünk.