Szép volt, öregfiúk!

"A múltkor egy cserénk volt, most meg vagyunk ezren. Hiába, presztízscsata ez" – igazítja meg a sportszárát Orosz Ferenc. A kispestiek számára fenntartott öltözőben valóban csak oldalazva lehet közlekedni, de azért kiderül: sok jó futballista kis helyen is elfér. Az egyik sarokban az olasz légiós köti cipőjét: Aldo Dolcetti, a "mai" Honvéd trénere használja ki, hogy délután nincs edzés, és már tűri is be a 18-as számú fehér dresszt a fekete sortba. Az ablakban egy karton sör hűl, prémium gyanánt. Különben mindenki fizet azért, hogy játszhasson. Duró József még az átlagnál is többet: megesett, hogy csak azért váltott jegyet a Debrecen és Budapest között zötykölődő vonatra, hogy az öregfiúkban játszhasson.

A szurkolók között állnak a sztárok

Odaát is akkora a lelkesedés, mint évtizedekkel ezelőtt, az első élvonalbeli bajnokit megelőzően. Détári Lajos még Eisemann Lászlót (ismertebb nevén: "Ejzi") is megkéri, hogy kenje már be a csodaszereivel, mert "…kicsit itt is érzem, meg ott is". Na igen, szombaton is volt egy meccse, a "blasz-egyes" Unione-ban nyomott le kilencven percet a Láng SK ellen; 2–2 lett, "Döme" rúgta a másodikat. Miközben gyúrják, Détári arról mesél, hogy azért nem a Honvédban szerepel, hanem a Fradiban, mert már évek óta a Fradiban focizik. Sőt a csapat összeállítása is az ő hatáskörébe tartozik (végtére is szakvezető volna): bár csak 19 perccel a kezdés előtt lép be az öltözőbe Albert Flórián (nem az idősebb, de nem is a legifjabb), a játékos-edző nyomban helyet szorít neki a csapatban.

VIP-vendégekben sincs hiány: Törőcsik András, Nyilasi Tibor, ebedli Zoltán, Szurgent Lajos és Mátyus János is a korlátot támasztja. A fradisták még lecipelik a hordozható kaput a pályáról, "éljen, éljen!", és kezdődhet!

Albert indítja Balogh "Toronyt", az akciót nem a Csábi, Bánfi, Csehi Tibor, Duró alkotta kispesti védelem, hanem az ismeretlen nevű partjelző állítja meg. "Nem volt les, a k… anyád!" – zökkenünk vissza mindjárt 2005-be.

Hat perc sem telik el, amikor cserélnek a zöld-fehérek: "Kejnó" helyett Páling jön be. Szemlesütve kérdezem a mögöttem álló, a ferencvárosi veteránokat láthatóan jól ismerő szakit, ki az a "Kejnó", mire ő: "A Kejnó, az a Kejnó. Évek óta itt játszik, nagyon aranyos gyerek, de az igazság az, hogy nem tudjuk a rendes nevét".

Annyi baj legyen. A lényeg, hogy Kejnó – a maga negyven-valahány esztendejével – aranyos gyerek.

Aldo dolcetti, a trükkös olasz

Balogh "Tonó" rúgja ki a labdát "Torony" felé. Utóbbira részint termete, részint a megmozdulása miatt is felnézhetünk: a levegőből alászálló labdát úgy készíti le a "jövök!" felkiáltással érkező Détárinak, hogy azt élmény nézni. Hát még azt, amikor a következő pillanatban "Döme" kioszt egy "kötényt", majd jobb külsővel milliméterre pontosan teszi keresztbe a labdát. A helyzet kimarad, de háromszáz ember szájába repülhetne bele a galamb.

Egyik ámulatból a másikba: Árgyelán János lő, Balogh véd, Orosz úgy vetődik be a kipattanóra, mintha a Honvéd bajnoki címe múlna rajta, és máris 0–1-et mutathatna az eredményjelző, ha nem csak a centerpályán volna ilyen. Dolcetti úgy dugja el a labdát a fradisták elől, hogy utóbbiak végig látják, majd Hamar "Pilu" beadását előrevetődve fejeli az FTC kapujába. Többen felhorkannak: az Aldóját… És nincs megállás, egy kényszerítőzést követően Árgyelán középre gurít, Hamar pedig a léc alá vágja a labdát. Árgyelán meg is jegyzi, ilyen egyszerű ez.

Nekik biztosan.

Nulla három, a kispesti szurkolók hátra is dőlhetnének, ha az állóhelyen ez nem volna veszélyes.

Hű de jó, még van hátra tíz perc az első félidőből, nézünk az óránkra, ám ezen a ponton kiderül, igen ritkán megyünk ki öregfiúkmeccsre, tudniillik a felharsanó sípszó a 35 perces felvonás (esetünkben: előadás) végét jelzi. Hogy talán többet is bírnának a régi kiválóságok, azt bizonyítja: négy perc múltán ismét játékra készek. Úgy fest, azok járnak jól, akik a Honvéd kapuja mögé állnak: "Torony" szépít. Gyaníthatóan lesről, de belefér, gondoljuk többen is. Csehi és Duró azonban másként vélekedik, amit az asszisztens kap a bekkpárostól, azt aligha idézi majd fel a vasárnapi családi ebéd közben.

"Ez nem normális" – böki ki az egyik kispesti labdarúgó, amikor Árgyelán ziccerben visszafelé cselez. "De, mégis az" – "mea culpázik", amikor az 1996-os kupadöntőt eldöntő középpályás a pipába zúdítja a labdát.

Becsúszó szerelés sántikálva, sérülten

Limperger Zsolt pengésebb megoldást választ, úgy nyúl a labda alá, hogy az gólt érdemel: 2–4. A kaputól 18 méterre jut szabadrúgáshoz a Fradi, hoppá, Détári a Honvédnak rúghat gólt. Sokan már előre ölelkeznek a nézőtéren, de fölé… Hanem aztán "Döme" olyan labdát ad Albertnek, hogy mindjárt 3–4 lesz, Détári mosolyog is: ez a Fradi-szív. Kispesti kontra: ez a Fradi szív…

Bánfi megsérül, cserét kér, ám csak azután tud lesántikálni a gyepről, hogy becsúszva szerel. Három perc van hátra, abból kettő úgy telik el, hogy 0:100 a labdabirtoklás aránya. Egy lehetőség így is adódik az Üllői útiak előtt, de a három pont a Honvédé. A hazaiak leszegett fejjel üldögélnek az öltözőben, a fájdalmas vereség okait kutatják, a látogatók az esti mulatságot szervezik. Kezükben a prémium, no, nem sokáig: jól csúszik az a sör.

Búcsúzóul ide is és oda is beszólnánk: szép volt, öregfiúk!