Az Aranycsapat a kedvence

Senkit sem köszöntött olyan dörgő vastaps a Magyar Olimpiai Bizottság szombati ünnepi közgyűlésén, mint az idősödő exelnököt ("Tudják, az igazi barátot nem felejtik" - mondta erről Juan Antonio Samaranch), aki regnálása 21 éve során minden egyes esztendőben ellátogatott Magyarországra.

1984-ben többször is járt nálunk, kevesen tudják, tárgyalt Kádár Jánossal, a párt akkori főtitkárával is, hogy hátha sikerül "kivenni" a magyarokat a szovjet blokk bojkottjából. A kérdésre, hogy mennyire járt közel az üdvösséghez, Samaranch csak megvonja a vállát: "Ez nem Kádáron múlott. A döntést Moszkvában hozták meg, a magyaroknak követniük kellett a direktívát. Az ugyanakkor óriási fegyvertény volt, hogy sikerült elérni, Los Angelesben mégis induljon három kommunista ország: Románia, Jugoszlávia és Kína. Az egész egyébként Carter hibája volt, nem lett volna szabad Moszkvát bojkottálni. Szerencsére, Szöul óta a politikusok rájöttek, a bojkott nem megfelelő eszköz, azzal ugyanis nem az olimpiát büntetik, hanem saját sportolóikat."

Érdekesség, hogy a NOB egykori vezére nem a bojkottot tartja két évtizedes elnöki ténykedése legnagyobb krízisének. "A Salt Lake City ürügyén kirobbant botrány rázta meg leginkább az olimpizmust: szerencsére, vissza tudtuk szorítani a korrupciót azáltal, hogy eltöröltük az életfogytig tartó NOB-tagságot, továbbá megtiltottuk, hogy a tagok ellátogassanak a rendezésre kandidáló városokba."

Apropó, kandidálás! Az idei szingapúri ülésen ismét kiderült, még mindig mekkora hatalma van Juan Antoniónak: az, hogy hazája fővárosának, Madridnak a sikere csupán néhány szavazaton múlott, sok mindent elmond. Amikor ezt felvetjük, Samaranch először is felemeli az ujját: "Hogyhogy néhány?! Egyetlen szavazaton múlott!" (Madrid a harmadik körben 32-30-cal esett ki Párizzsal szemben: a spanyolokat támogató, ám a szavazásnál elalvó görög NOB-tag voksát számolva már csak egy kellett volna a döntetlenhez, ami hispán továbbjutást vetített volna előre, a fináléban pedig, ismerve a Párizs- és a London-tábor közötti ellentéteket, Madrid a franciák voksaival simán révbe ért volna.)

"Az elnöki időszak alatt sok jó kapcsolatot építettem ki, a voksok egyfajta baráti gesztust jelenthettek" - mondja egy enyhe mosoly kíséretében azzal kapcsolatban, hogy mekkora hátszelet tudott adni Madridnak. London sikerével kapcsolatban megjegyzi: "Az kizárólag két embernek volt köszönhető: Sebastian Coe-nak és Tony Blairnek."

Szingapúrban egyébként hihetetlen látványban lehetett része annak, aki a belvárosi óriás hotel 30. emeleti, üvegfalú konditerme előtt haladt el reggel nyolc-kilenc óra tájban. A futógépen minden áldott reggel láthatta volna a 84 esztendős öregurat, amint hosszú perceken át nyűvi a szalagot, verítékben úszó homlokkal. "Ma nem sportoltam, de otthon azért szoktam. Elsősorban a szobakerékpáron töltök el jó negyedórát vagy néha többet is, mozgás nélkül ugyanis nem tudok meglenni."

Egyébként igazi úriember, amikor bejön az Intercontinental szálló különtermében rendezett sajtóbeszélgetésre, mindenkivel kezet fog, még a tévéoperatőrrel és a technikussal is, majd a vasárnapi távozásnál valamennyi, az információs pultnál ülő hostesz kezét is megszorítja. Szeret bennünket, szeret itt lenni - és némiképp meglepő válasszal szolgál arra a kérdésre, hogy ki a kedvenc magyar olimpiai bajnoka. "Én elég öreg vagyok, láthattam az ötvenkettes játékokat megnyerő futballválogatottat: számomra mindmáig ők jelentik a legkedvesebb emléket." No igen, újságíróként tudósított az Aranycsapat helsinki diadaláról, mi több, másfél évvel később ott ült a Wembley lelátóján, és végignézte az évszázad mérkőzését, a 6:3-at is.

Ez az, ami végérvényesen irigylésre méltóvá teszi fantasztikus karrierjét…