Amikor elfogy a levegő

- Hol kezdjük?
- Ahol szeretné - mondja Szakadáti László, a LEN magyar igazgatója.
- Szóval igaz, hogy 1989-ben két bőrönddel jött át Magyarországra Romániából?
- Igen, pontosan így történt. Hosszú történet, a vége viszont az lett, hogy elfogyott a levegő.
- Akkor kezdjük mégis az elején. Igaz, hogy ön volt a hetvenes-nyolcvanas években Románia legjobb hátúszója?
- Kétségtelen, már gyerekként jól ment az úszás, tizenévesen a válogatottba is bekerültem, később viszont hiába voltam otthon az egyik, ha nem a legjobb, egyetlen világversenyre sem mehettem ki.

- Azért mert nagyváradi magyar gyerek volt?
- Nem. Azért, mert az volt az elv, mint minden szocialista országban akkortájt, hogy csak az eredmény számít. Éppen ezért csak olyan versenyre engedtek ki minket, ahol biztos volt az érem. Ráadásul azt mondták, ahhoz, hogy stabil válogatott lehessek, Bukarestbe kell mennem edzeni. Tizenhat éves voltam, belevágtam. Bár ne tettem volna! Roszszul éreztem magamat, és néhány hónap múlva visszamenekültem Nagyváradra. Ott úsztam tovább, jöttek is az eredmények, országos csúcsok, ám a moszkvai olimpiára sem juthattam ki.

- Mert nem volt éremesélyes?
- Nem, mert megint Bukarestbe kellett volna mennem. A sportvezetés kijelentette 1979-ben, hogy akkor mehetek Moszkvába, ha egy évig a fővárosban edzek, ráadásul az utolsó iskolaévemet el kellett volna halasztanom. Apám nem tanácsolta, és én is úgy láttam, bármennyire szeretem az úszást, ilyen áron nem kell az olimpia.

A legszebb, hogy aztán mégis Bukarestben kötöttem ki, pedig tényleg nem kívánkoztam oda. Érettségi után ugyanis a temesvári Testnevelési Főiskolára jelentkeztem, ám ott megszüntették az egyetemet, és mindenkit Bukarestbe irányítottak. De előtte még várt rám a katonaság. Hat hónap a temesvári tűzoltóknál. ---- - Kellemes lehetett…
- Szerencsére tűzhöz csak háromszor kellett mennem, de így is nyomasztó élmény volt. Egyszer egy sütödébe riasztottak minket. Felrobbant, hat ember halt meg. Pékek, fiatal asszonyok, akik hajnalban azért mentek be, hogy kenyeret süssenek. Nekünk kellett összeszednünk a halottakat.

- Maradjunk inkább Bukarestnél…
- Szóval Bukarestben tanultam az egyetemen, és mellette a helyi Dinamo színeiben kellett úsznom. Volt olyan bajnokság, amelyiken öt aranyérmet nyertem, sokat írtak rólam az újságok. Aztán visszakerültem Nagyváradra, megházasodtam - a feleségem, akinek a legtöbbet köszönhetem, műugró volt, ám akkor már edzőként dolgozott - és állást kellett találnom. Az volt a szlogen, hogy Romániában mindenkinek van állása. Ez úgy működött, hogy bementem egy nagy terembe, ahol kiraktak egy hatalmas térképet. A végzős testnevelési főiskolások pedig az érdemjegy szerint elkezdtek várost választani. Mivel én nem tartoztam a legjobbak közé, hamar világos volt számomra, nem leszek Nagyváradon tornatanár. Az előttem választó elvitte a várostól 70 kilométerre lévő álláslehetőséget, nekem meg maradt egy szatmári kis falu, 280 kilométerre Váradtól… Ott kaptam tanári állást. Elmentem megnézni, hát katasztrofális volt ez a szegény falucska. Tizenöt perc múlva nem voltam ott, ám tudtam, ezzel szép lassan becsukódnak előttem a kapuk.

- Azért, mert nem lett a szatmári falucska tanítója?
- Az akkori törvények szerint ha valaki nem fogadta el a felkínált állást, akkor máshol nem alkalmazhatták. A képesítés szerinti munkahely kötelező volt, szó sem lehetett arról, hogy én, mondjuk, Nagyváradon keressek munkát. Aztán némi protekcióval mégis sikerült elérni, hogy a nagyváradi csapatban pólózzak - hívtak, volt érzékem hozzá -, mellette pedig a helyi erőműben kaptam fűtői állást. Ez úgymond sportállás volt, tehát dolgozni nem kellett, ám így is nyomasztott, mi lesz, ha mondjuk eltöröm a kezemet? Tanárként nem dolgozhatok, pólózni nem tudok, egyetlen lehetőségem van, mehetek fűtőnek. Ennél azért többre vágytam. Egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy elmegyek az országból. Tudni kell, a nagybátyám Bécsben élt, ugyanakkor otthon elterjedt, Budapestről könnyű Bécsbe szökni.

- Nem inkább Sopronból?
- Nem, Budapestről, méghozzá szárnyashajóval, ami ugyebár menetrend szerint közlekedett, és arra fel lehetett lógni. Így 1985-ben beadtam a turistaútlevél-kérelmemet azzal, hogy egy hetet szeretnék Budapesten tölteni a feleségemmel. ---- - Megkapta?
- Nem, ezért adtam be később végleges kivándorlási kérelmet. Közben megszületett a fiam, és méginkább úgy éreztem, nincs jövőm, nincs jövőnk. Jött a jegyrendszer, a havi porciózás. Egy ember egy hónapra kapott egy kiló cukrot, egy kiló lisztet, egy liter olajat, egy vajat meg nyolc tojást. Hús nem volt, tejért éjjel kettő-három között kellett sorba állni, hogy hajnalban még jusson. A gyerek kicsi volt, az áramszünet nagy, gyertyafényes pelenkázás és pszichikai terror. A totális elzárás mindentől 1989-re csúcsosodott ki. Aztán csodák csodája, megkaptuk az útlevelet. Bécsbe akartunk menni a nagybátyámhoz. Ott volt az útlevél a kezünkben, de nem mehettünk, hiszen osztrák vízum kellett volna. Ez is a játék része volt. Útleveled volt, de továbbra is meg volt kötve a kezed. Aztán beszéltem Kovács Ottóval, aki akkor jött Békéscsabára úszóedzőnek. Neki köszönhetem, hogy Csabán edzői állást kaptam. A távozásunk után néhány hónap múlva pedig összeomlott a Ceaucsescu-rendszer.

- Viszont Békéscsabán sem sokáig maradt.
- A következő év januárjában már az akkor önállósuló Magyar Úszószövetségben voltam, mint technikai igazgató. Talán az angol nyelvtudásom miatt, talán azért mert látták, hasznára lehetek a szövetségnek. Aztán egy év múlva következett a Magyar Vízilabda-szövetség, ahol technikai titkárként dolgoztam, egy évre rá pedig főtitkárként. Egészen kilencvennyolcig. Akkor átmentem a Magyar Televízióba nemzetközi referensnek. Jó döntés volt, fél év alatt egy fillért sem kaptam. Ott dolgoztam, amikor felhívott Alessandro Sansa, az Európai Úszóliga (LEN) akkori igazgatója.

- És azt mondta: László, mit szólnál egy római álláshoz?
- Háttérnek annyit, a korábbi években nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. És már korábban is mondogatta, egyszer még lehet, hogy együtt dolgozunk majd Rómában a LEN-központban. Szóval telefonált és azt mondta, szükség lenne rám, küldjem el az önéletrajzomat. Így kötöttem ki az olasz fővárosban, én lettem a LEN irodavezetője.

- Eljött a kánaán?
- Annyira nem, hiszen hat hónap próbaidőn voltam, Róma külvárosában, egy edzőtáborban kaptam egy szobát, és éjjel-nappal dolgoztam.

- A jelek szerint remekül, hiszen két éve megválasztották a szervezet igazgatójának. Hány nyelven köszönhette volna meg a bizalmat?
- Angolul, olaszul, románul és németül beszélek a magyar mellett. Az irodán kezdetben angolul értekeztem, de beláttam, meg kell tanulnom olaszul is. Megtörtént. Egyébként most sem élünk luxus életet. A fiam és a lányom itt tanul, bérelünk egy szép lakást, és továbbra is rengeteget dolgozok. ---- - És sokat utazik. Hová megy mostanában?
- Várjon csak, megnézem a naptáram. Igen, nem sokára megyek Németországba - ez mondjuk magánút -, aztán Madridba a női pólósok miatt, majd Luxemburgba egy értekezletre, aztán Eindhoven következik, majd Stockholm - ott lesz a műugrók Bajnokok-kupája -, majd Belgrádba utazom a 2006-os póló-Eb végett. Aztán Moszkva és szinkronúszás, majd egy kongresszus Isztambulban és Budapestre is jövök májusban, a jövő évi úszó-Eb-ről tárgyalni.

- Kétségtelen, révbe ért, immár nyugodt az élete. Mennyiben lett más a romániai évek miatt?
- Sok mindenre megtanított az élet, edzettebb lettem. Talán könnyebben kezdem újra mint más, mert annyiszor újra kellett kezdenem, és megtanultam becsülni az élet értékeit.

- Lehetek őszinte?
- Persze.

- A Szakadáti-imidzshez számomra valahogy nem passzol az a kis karika a bal fülében.
- Abban a pillanatban tettem a fülembe, amikor 1989-ben átléptem a román-magyar határt.

- Emlék?
- Inkább jelkép. A kalózok azért hordták, mert a fülbevaló jelképezte, hogy szabad lelkek, a tengerek urai. Az én szabadságom akkor jött el…