Felnőtt, mégis Kölyök maradt

Bevezető gyanánt talán elég ennyi, alábbiakban - az őt szponzoráló Nike cég közreműködésével - Fernando José Torres Sanz, ismertebb és rövidebb nevén Fernando Torres úgy is hosszabban nyilatkozik a Nemzeti Sportnak.
- El Nino, vagyis a Kölyök, még mindig így becézik?
- Persze. Szerintem még évekig rajtam marad ez a név.
- Előttem a szituáció, amint az Atlético veteránjai a meccs hevében Kölyökként szólítják a csapat kapitányát. Aranyos…
- Engem speciel egyáltalán nem zavar, tudja, hogy van ez, ha valakire ráragasztanak egy becenevet, attól nehéz megszabadulni. Hozzáteszem, egyelőre nem is szeretnék.

Ha nincs foci, jó a kártya és a mozi is

- Azért nemcsak Kölyökként és már nemcsak tehetségként, hanem az egyik legjobb spanyol támadóként is emlegetik.
- Örülök, hogy így beszélnek rólam. Nem titok, eleinte teherként nyomta a vállam, hogy kikiáltottak nagy ígéretnek, de úgy érzem, ma már ez sem jelent problémát. Sőt eljutottam odáig: kifejezetten doppingol, ha tőlem várják el, hogy adott esetben eldöntsem a meccset.
- Élvezi a játékot, erről van itt szó, nem?
- Igyekszem úgy élni, hogy elmondhassam magamról: szerencsés vagyok, hogy futballistaként keresem a kenyerem. Megjegyzem, a mai világban ez nem olyan egyszerű, hiszen, és ezt ki kell jelenteni, a labdarúgás napról napra kevésbé tekinthető szórakozásnak. A kelletténél nagyobb a feszültség, időnként túlságosan is felerősödnek az érzelmek, miközben egyre nő a pénz szerepe. Talán ennek is tulajdonítható, hogy más mérkőzéseket a legritkább esetben szoktam végignézni. Egyrészt untatnak, másrészt két edzés között próbálok minél kevesebb időt a focival tölteni.
- Jó, ha nem foci, akkor mi?
- Mozi, internet, kártya, találkozó a barátokkal, ilyesmi. El sem tudná képzelni, hogy elrohan az idő, főleg amikor a haverokkal vagy a családdal vagyok. ---- - Talán nem véletlenül említette az első helyen a filmszínházat. Ez az egyesület támogatójára gondolva afféle kötelező duma?
- Dehogy. Egyszerűen rajongok a moziért, meglehet, azért is, mert abban a másfél, két órában senki sem zavar, senki sem ismer fel. Csak ülök nyugodtan, és élvezem a filmet. Aztán amint lepereg az utolsó kocka, és kigyúlnak a fények, megrohannak a rajongók…
- Amióta közelebbi kapcsolatba kerültek Hollywooddal, többek között Harrison Ford, Samuel L. Jackson, Drew Barrymore és Halle Barry is felkereste már Madridot. Utóbbival például összefutott?
- Vele sajnos nem, nekem csak Will Smith jutott… Amikor Halle Barry nálunk járt, éppen edzésünk volt, így csupán a sérült játékosaink csodálhatták meg. Mit ne mondjak, azokban a percekben irigyeltük Paunovicsot és Musampát…
- Hírlik, az Atlético egyik legnagyobb szurkolója nem más, mint Fernando Torres.
- Ez így igaz! Kerek egy évtizede, tízéves korom óta vagyok a klub tagja. Imádom ezt az egyesületet, mindenre képes lennék érte.
- Akár arra is, hogy pályafutása végéig a piros-fehér-kék szerelést viselje?
- Igen, ha úgy alakul, büszkén halok meg "örökös tagként".
- A gyaníthatóan hetente beérkező mesés ajánlatok sem csábítják?
- Jelenleg egyáltalán nem foglalkozatnak. Illetve annyiban igen, hogy ha nem kapnék újabb és újabb hívásokat, az azt jelentené, valamit rosszul csinálok. Szerencsére nem panaszkodhatom érdektelenségre… De számomra most az a legfontosabb, hogy az érvényes szerződésemből hátralevő három évben tovább fejlődjek, lehetőleg egy olyan együttesben, amely a spanyol bajnokságban a legtöbb sikert aratja. Más szóval: az Atléticóval szeretnék bajnok lenni, szó szerint az otthonomban akarok ünnepelni.
- Tegyük fel, egyszer mégis szögre akasztja madridi mezét. Ez esetben hol folytatná a legszívesebben?
- Talán Angliában. Amit a honfitársaim, az Arsenalban szereplő Reyes, valamint a Liverpoolban légióskodó Xabi Alonso, Luis Garcia és Antonio Nunez mesél, attól bizony néha tátva marad a szám. Azt állítják, az a profizmus és tisztelet, amely arrafelé a futballt övezi, Spanyolországban nem honosodott meg, meglehet, ezért is vonzó számomra a szigetország. Hangsúlyozom ugyanakkor: az elsőbbség az Atléticót illeti meg!
- Egy másik madridi alakulatban elképzelhetetlennek tartja a jövőjét? És itt nem a Getaféra gondolok…
- A Real és én? Kizártnak tűnik.
- Most az Atlético-szurkoló vagy a labdarúgó beszél önből?
- Utóbbi. Drukkerként lehet Real-ellenes az ember, de játékosként nem. Már csak azért sem, mert akadnak barátaid is a csapatban, és nekik ugyebár nem kívánhatsz rosszat. Mi több, a nemzetközi porondon még szorítasz is a sikerükért. Igaz, idehaza meg azért szurkolsz, hogy minél többször kikapjanak… Amúgy pedig hosszasan sorolhatnám, miért jobb a Vicente Calderón-stadionban játszani, mint a Bernabéuban.
- Időnk mint a tenger…
- Szerintem az Atlético fanatikusai sokkal szenvedélyesebben élik meg a győzelmeket, nekem úgy tűnik, erősebb, szorosabb a kötődésük a klubhoz, mint a Real híveinek. Ôk sokkal többet követelnek kedvenceiktől, s ha azok nem csúcsformában teljesítenek, nem is élvezik annyira a játékot. Amíg nekünk negyvenezer bérletesünk volt a második vonalban is, addig a királyi gárda drukkerei könnyen elfordulnak a csapattól, ha az nem az elvárásnak megfelelően teljesít. A Bernabéu olyan, mint egy színház: általában síri csend honol, a lelátóról taps vagy füttyszó hallatszik, semmi egyéb. Na jó, a városi derbiken azért más a hangulat, ám ez teljességgel érthető, hiszen egész évben ezeket a meccseket várja a város. Elárulom, a mi szurkolóink úgy vannak vele, inkább végezzen a gárda a középmezőnyben, mint, mondjuk, UEFA-kupa-indulást érő helyen, csak verje meg mindkétszer a Realt…
- Azért önök gyaníthatóan inkább kiegyeznének két döntetlennel és a nemzetközi szerepléssel párosuló helyezéssel.
- Mondom akkor az én verziómat: két győzelem és UEFA-kupa… Bár a Real legyőzése ugyanúgy három pontot ér, mint más együttesek kétvállra fektetése, azért higgye el nekem, a városi vetélytárs elleni diadal sokkal jobban esik a többinél. ---- - Nyolc forduló telt el Priméra División idei kiírásából, és csupán négy klub előzi meg az Atléticót. Mind a nyolc bajnokit végigjátszotta, miközben szerzett négy gólt. Szóval eddig minden rendben?
- Fogjuk rá. Úgy tetszik, mostanság nem könnyű megverni minket, ezt bizonyítja, hogy olyan meccseket is sikerült megnyernünk, amelyeken gyengébben játszottunk. Arra persze vigyáznunk kell, nehogy elbízzuk magunkat, mert annyira még nem erős ez a csapat, hogy ezt megengedhesse magának. De ha összetartunk, és mindvégig ugyanarra a célra, nevezetesen az Atlético minél fényesebb szereplésére koncentrálunk, akkor esetleg ünnepelhetünk majd a szezon végén.
- Ha már a zenei porondon hoppan maradt…
- Na igen, az El Canto del Loco nevű banda énekese jó barátom, ő kért fel, hogy vállaljak szerepet az egyik klipükben. Jól sikerült a szám, ezt jelzi, hogy egy ideig a slágerlista élén állt. Engem legfeljebb az bosszantott, hogy a forgatókönyv szerint a végén az az elbűvölő lány faképnél hagyott, és lelépett egy másik sráccal. Mentségemre szóljon, úgy tudtam, hogy fordítva lesz, és a végén az én karjaimban köt ki…

Feltalálta a spanyol vigaszt

"Legyen szó Európa- vagy világbajnokságról, szurkolóinknak az az elvárásuk a válogatottal szemben, hogy az nyerje meg a tornát. Mintha eddig már három Eb-n és két vébén végeztünk volna az első helyen… - jelezte Fernando Torres, hogy spanyol játékosnak lenni nem mindig hálás dolog. - Tudomásul kell venni, nem mi vagyunk a földkerekség legjobbjai, Brazília, Argentína vagy éppenséggel Olaszország még előttünk jár, ennek megfelelően én nem kudarcként élem meg, ha elbúcsúzunk valamelyik rangos viadaltól. Persze, ez nem azt jelenti, hogy majdan nem szeretnék valamit nyerni Spanyolországgal…"
Amit viszont már most nyereségként könyvel el a támadó: hazája bajnokságában azzal a Nike labdával játszanak novembertől, amelyet ő nagyon szeret. "Gyors, egyenletesen repül, a színe meg feltűnő, s így jobban látható - mutatta be a kékben és sárgában pompázó labdát a támadó. - Nem olyan, mint amilyennel a nyári kontinenbajnokságon futballoztunk. Az egy strandlabda volt…"