Franciaországból indult útra

1960, Franciaország

Nem úgy, mint a magyar válogatott az első torna selejtezőkörében. Mellesleg valóban ez volt a premier: a megboldogult Szovjetunió és a Baróti Lajos vezette nemzeti tizenegy kvalifikációs párharcával vette kezdetét hivatalosan az Eb-sorozat (amely, ne feledjük, eleinte Nemzetek Európa Kupája néven futott). A Lenin-stadionban rendezett "odavágón" 120 000 drukker lengette a kucsmáját, midőn azt látta, hogy Mamedovék 3:1-re verik a Bakó – Kárpáti, Sipos, Sárosi – Bundzsák, Berendi – Budai II, Göröcs, Csordás, Tichy, Bencsics alkotta vendéggárdát. Fájdalom, Pesten nem sikerült revánsot venni a "nagy testvéren", sőt… Itt is nyertek a szovjetek, s 4:1-es összesítéssel kerültek a fináléba.
Halvány, de legalább vigasz, hogy a mieink a későbbi győztessel szemben maradtak alul: a négycsapatos franciaországi finálé döntőjében a Szovjetunió 2:1-re verte meg Jugoszláviát.
Szovjetunió, Jugoszlávia, akárhogy is nézzük, ez a régi idők focija.

A végeredmény
1. Szovjetunió
2. Jugoszlávia
3. Csehszlovákia ---- A történelem kis híján ismételte önmagát: egyfelől egy találaton múlott a Szovjetunió duplázása, másfelől a politika újfent közbeszólt. Újfent, hiszen fentebb elmulasztottuk megjegyezni, négy esztendővel korábban az első Eb-első úgy jutott tovább a negyeddöntőből, hogy meg sem izzadt. Franco tábornok ugyanis megmondta a "frankót": Spanyolország nem állhat ki holmi komcsi csapat ellen. A generális akarata előtt persze illő (vagy inkább kötelező…) volt meghajolni, így a szovjetek könnyedén jutottak nyolcról a négyre. Négy év elteltével Görögországban vélték úgy, hogy a játéknak is vannak határai, minek eredményeképp lemondták a velük 1912 óta hadban álló Albánia elleni csatát.
Azért nagy veszteség nem érte a kontinentális futballt, mivel a hellének aligha pályáztak volna eséllyel a végső diadalra. Arra ott voltak a szovjetek, a spanyolok, a magyarok és a dánok. Ami minket illet, hiába voltunk tele jó futballistákkal A-tól T-ig, az Albert, Bene, Mészöly, Tichy fémjelezte együttesnek be kellett érnie a bronzéremmel. A finálét így kívülállóként ülték végig, s azt láthatták, hogy 80 000 őrült spanyol drukker szeme láttára a házigazda egy kapott gól ellenében két rúgott találatot könyvelhetett el a Szovjetunióval szemben.
A trófea sorsát eldöntő lövést a 84. percben 1:1-es állásnál eleresztő Martíneznél csak egy boldogabb ember akadt az arénában. Franco tábornok, ki más?!

A végeredmény
1. Spanyolország
2. Szovjetunió
3. Magyarország ---- 130 711.
Beléptetőrendszer hiányában is pontosan megállapították, hogy ennyien látogattak ki a Skócia és Anglia selejtezőjének otthont adó Hampden Parkba. Noha ez rekord volt a maga nemében, a hazaiakért szorítók mégsem úgy baktattak haza, hogy csúcs ez az érzés, mivel a londoni 3:2-t egy glasgow-i 1:1 követte, így az ősi rivális repülhetett Olaszországba. A királyné híveit majdhogynem királlyá koronázták aztán: Anglia csupán a legjobb négy között volt kénytelen fejet hajtani Jugoszlávia előtt (Sir Alfred Ramsey és társulata mégis emelt fővel térhetett haza, tudniillik a bronzmeccsen legyőzte a Szovjetuniót).
A döntőt, ha nem is a nagy sikerre való tekintettel, de megismételték: miután az első találkozónak 1:1 lett a vége, jött az újrajátszás. Két gól esett akkor is, azonban korántsem elhanyagolható különbség, hogy mindkettőt egyazon válogatott szerezte: Olaszország–Jugoszlávia 2:0.
Mifelénk néhány hónapja komoly elismerést váltott ki a nézőkből az a film, amelyet 36 esztendeje élőben láthattak a szerencsések: Az olasz meló.

A végeredmény
1. Olaszország
2. Jugoszlávia
3. Anglia ---- Az odáig rendben, hogy a vendéglátó 12 év után ismét lemaradt a fináléról, az viszont könnyfakasztó, legalábbis számunkra, hogy Belgium azért a dobogóra "felkéredzkedett". A harmadik helyért zajló mérkőzésen ugyanis a házigazdák 2–1-re nyertek Magyarország ellen, ami részint azért bántó, mert Illovszky Rudolf együttese lecsúszott a bronzról, részint meg azért, mert az 1972. június 17-én megvívott összecsapás volt a magyar foci történetének eddigi utolsó Eb-meccse.
Bezzeg a németek akkor is, s azóta is virgonckodnak, 32 éve például a szovjeteket intézték el a torna utolsó mérkőzésén. A kupát ugyanaz a Franz Beckenbauer emelte magasba, aki két évvel később a világbajnokságon is megismételhette ezt a mozdulatsort, sokan mégis amondóak voltak: Gerd Müllernek járt a Danke! Az NSZK támadója úgy lett a négyes döntő gólkirálya, hogy a belgák elleni elődöntőben, majd a fináléban is kettőt vágott (igaz, a szolid duplával valamelyest rontott a szovjetek elleni átlagán, a kontinensviadal előtt nem sokkal ugyanis négyet rúgott nekik…).
Konklúzió? Legfeljebb annyi: gut, besser, Müller.

A végeredmény
1. NSZK
2. Szovjetunió
3. Belgium ---- Két-három bekezdés helyett elég lenne egy név: Antonin Panenka.
De ne szűkítsük le ennyire a kört, az előzmények kapcsán jegyezzük meg, hogy a németek Gerd Müller nélkül érkeztek Jugoszláviába, miközben a hollandok olyan "nagyágyúkkal" vonultak fel, mint Johan Cruyff, drusszája, Neskens, valamint Ruud Krol. Csakhogy a már akkor is narancssárgában pompázó gárdára rájárt a rúd: az elődöntőben 90 perc alatt képtelen volt eldönteni a mérkőzést, a hosszabbítást idegileg nem bíró Wim van Hanegem a piros lappal szembesült, és a csehszlovákok előnyt kovácsoltak az előnyből; röviden ennyi a története annak, hogy 1–1 után 3–1 lett a vége.
A fináléban már a ráadás kétszer tizenöt perce is kevésnek bizonyult (holott ezúttal is egy Müller, a két meccsen négy találatot jegyző Dieter vitte a prímet a németeknél), így jöhettek a büntetők. Eleinte oly’ pontosan célzott mindenki, mint Robin Hood, hogy aztán Uli Hoeness a léc fölé bombázzon. Majd jött Panenka, gondosan lehelyezte a labdát a tizenegyespontra, hátrált egy-két métert, nekifutott, lendített, és… a játékszert a hálóba, Csehszlovákiát pedig az egekbe emelte.
Nevét sosem feledjük: a bátrak (avagy a szemtelenek) azóta is "Panenkába" rúgják a büntetőt. Persze, sokaknak csehül megy…

A végeredmény
1. Csehszlovákia
2. NSZK
3. Hollandia