Vészharangok

Az elmúlt napokban – különös ellentéteként az emelkedett hangulatú olimpiai eskütételnek május 29-én a Nemzeti Színházban – legnagyobb példányszámú napilapunk, s három hetilap is foglalkozott a magyar sport lehangoló állapotával, egyetértve abban, hogy "a valóság azzal fenyeget – az olimpia után megszűnik a magyar sport..." A talán túlzónak minősíthető állítást és borúlátást mintha csak erősítené az az "apróság", hogy a kormány első félidei, tehát eddigi kétéves munkáját értékelő részletes elemzések az oktatást ugyan érintik, a kultúrát is méltatják, a sportról azonban említés sem történik. Állami vezetőink pedig tavaly, amikor Szalonikiben aláírták az Európa Unió alkotmánytervezetét, milyen büszkeséggel hivatoztak a magyar sport értékeire, sikereire, mint olyan tényezőkre, amelyekkel látványosan gazdagítjuk majd az uniót. A vészharangok kongatása – szögezzük le mindezek után –, ha ugyan hangerőben netán túlzott is, indokolt és érthető.Lehetetlen lenne felsorolni, 1989-90 óta hány szakosztály, sportkör, egyesület szűnt meg, hány szakember távolodott el kényszerű megélhetési és egyéb okok miatt a sportélettől a mögöttünk hagyott másfél évtized során, s fájó, százezrekben mérhető az a veszteség, amely az utánpótláskorú versenyzők – ifjúságunk, jövőnk, vágyaink megszemélyesítőinek – drámai csökkenésében mutatható ki. Ezeket a veszteségeket akkor sem lehetne néhány év alatt pótolni, ha most nyomban hozzákezdenénk az ország sport- és testnevelési kultúrájának korszerű újjáépítéséhez. Egy új nemzedék minden tekintetben kedvező körülmények közötti felnevelése adhatna csak erre esélyt, beleértve a szakmai, létesítmény-, és egyéb feltételek megteremtését, és a fejlesztéshez szükséges források összehangoltan tervezett és folyamatosan biztosított anyagi hátterét.A válság ehelyett egyre kilátástalanabb. Az ellehetetlenülés felhői gyülekeztek a Vasas, az FTC, majd az Újpest és a Bp. Honvéd felett, majd a vészharangok zúgása közepette csatlakoztak hozzájuk a MÁV-egyesületek legjobbjai, élükön a patinás BVSC-vel és a vidéki vasutasfellegvárakkal. Félreértések elkerülése végett: a MOB igyekszik a maga erejéből segíteni és tekintélyének latbavetésével eljárni is a végveszélybe jutottak megsegítéséért, ám ennél sokkal többet nem tehet, legfeljebb nyilvános fórumát bocsáthatta a válság megpróbáltatásait panaszoló vezetők rendelkezésére. A baj messze túlnő az olimpiai bizottság keretein.Az igazság az, hogy az egymást követő kormányzatok 1990-től máig – jóhiszeműségüket ugyan soha senki nem vonta kétségbe – képtelenek voltak meghozni egy olyan politikai döntést, amely legfőbb elveiben garantáltan biztosította volna a magyar sport stabilizálását, majd fejlesztését. Más szóval: a sportélet kulcskérdései nemhogy megérdemelt prioritást élveztek volna, hanem még legsúlyosabb gondjait is csupán periférikus szemlélettel és a nyomában járó ideiglenes jelleggel, elodázva kezelte a nagypolitika. Soha nem fogalmazódott még meg egyértelműen a sporttal és testkultúrával kapcsolatos határozott állami feladatok összesítése úgy, hogy azzal párhuzamban megjelentek volna a megvalósításhoz elengedhetetlen állami források, illetve azok az eszközök is – adókedvezmények és egyéb közvetett támogatási formák, megoldások a vállalkozói szféra számára, valamint ösztönzők az önkormányzati támogatások hathatós serkentésére, – amelyek szavatolhatták volna a rendezést. Bizonyságul idézhetjük az 1991-es sporttal kapcsolatos országyűlési határozatot, az 1996-ban megszületett, majd 2000-ig gyakran toldozott-foldozott sporttörvényt, de akár a közelmúltban érvénybe lépett legújabb, még a múlt év utolsó napjaiban a parlamentben elfogadott törvényt is… Egyik sem tartalmazza konkrétan, kézzelfoghatóan az állami feladatokat, e g y ü t t e s e n a sportfinanszírozás szabályozásával, mértékével – legalább százalékos arányokban felvázolva –, amely nélkül a törvény betűhalmaza az élő sportot illetően csupán írott maszlag marad. Nem csoda, mert nincs koncepcionális irány. Hiányzik ugyanis a stratégia, amely éppen ezt szolgálná. Nem véletlenül tettük szóvá annak idején, még a sporttörvény "nagyjavítása" előtt – majd közben is –, hogy a nemzeti sportstratégiának a törvénynyel együtt, egymást feltételezve, egymást kiegészítve kell megszületnie… A stratégia ellenben nem készült el, s most eleve abba a kényszerhelyzetbe jutottunk, hogy elkészítésénél figyelembe kell venni a már hatályba lépett sporttörvény kereteit, pontosabban korlátait.Az athéni olimpiai játékok bizonyos dolgokat elodázhatnak, de semmit nem feledtethetnek. A felkészülés és a részvétel tökéletesen biztosított, erre nem lehet panasz… A sport azonban folyamatos fejlesztést követel, s a most tapasztalható válságjelek riasztóak, főként a kevésbé piacképes ágazatokban. Feléltük már minden tartalékunkat, az elmúlt élvek halogatásai következtében kockára tettük sportunk jövőjét… Barcelonában 1992-ben a 11 arany és a fényes szereplés után abban reménykedett a magyar sporttársadalom, hogy a politika fogékony lesz, megértő és gyakorlatias lépésekkel reagál a tornyosuló nehézségek ellenére is kiemelkedő szereplésre. Nem következett be… Azóta sem lehetnek illúzióink, s természetesen a fényes olimpiai helytállásra is egyre csökken közben az esélyünk.Mégsem dobhatjuk be a törülközőt! A magyar sportban hallatlan az erő a túlélésre, számtalanszor bizonyítottuk ezt a távolabbi és a közelebbi múltban egyaránt… A jövő pedig nekünk dolgozik… Májustól az Európa Unió tagjai lettünk… És ha ugyan mindeddig nem voltunk képesek érdemének megfelelő mértékben támogatni – mint hamisítatlan nemzeti ügyet – saját magunk testkultúráját, akkor most kifejezetten követnünk kell az európai normákat ebben a tekintetben is. Feltéve, ha nem a múltunkhoz, hagyományainkhoz méltatlan "barbárokként" óhajtunk kiríni az öreg kontinens tiszteletre méltó sportszerető családi köréből. De ilyesmire hogyan is gondolhatnánk…!?