Rózsavölgyi szeretett taktikázni

– Huszonegy évesen kezdtem atlétizálni – emlékezett pályája kezdetére Rózsavölgyi István. – A bevonulás előtt fociztam és kalauzként dolgoztam, a futás nem érdekelt. Kaposváron voltam katona, és amikor a hadseregbajnokságra indulókat toboroztak, jelentkeztem.
– Mikor lett Iglói tanítványa?
– Ötvenkettőben a hadseregbajnokságon ezerötszáz és ötezer méteren is győztem, ott figyelt fel rám.
– Iglói Mihály legendásan kemény edzéseket tartott.
– Ötvenhárom őszén azt mondta, hogy a következő évben ne várjunk magunktól nagy eredményeket, a szervezetünknek hozzá kell szoknia a rendkívüli munkához. Sokszor hagytuk abba este úgy a tréninget, hogy vége, örökre befejeztük. Másnap mégis ott voltunk az edzésen. Abban az évben alig javultam, 3:46.6-ot futottam. Egy évvel később azonban sorban jöttek a jó eredmények. Élveztem a versenyeket, szerettem taktikázni. De volt, hogy végig rohantam. Egyszer a Fradi-pályán váltót futottunk, és én három percen belül teljesítettem az ezerkétszáz métert. A többiek kiabáltak, hogy ne rohanjak, mert máskor is akarunk még világcsúcsot futni.

– Ötvenöt őszén ezer és kétezer méteren is világrekordot ért el.
– Hiába futottam egy évvel később ezerötszázon is világcsúcsot, a kétezres rekord számomra a legemlékezetesebb. Azért, mert nagyon könnyen ment, de sajnos elhülyéskedtük. Táborival együtt futottunk, és amikor az utolsó kör előtt bemondták a részidőnket, tudtuk, hogy meglesz a csúcs. Ettől megnyugodtunk, mondtam Táborinak, hogy elég, ha hajrázunk egyet. Így értem el 5:02.2 percet. Tábori is a régi csúcson belül ért célba, de ha akkor végig nyomjuk az iramot, öt percnél is jobb lehetett volna az időnk.
– Melyik eredménye a legkedvesebb?
– A római olimpián elért harmadik helyezésem. Már négy évvel korábban Melbourne-ben dobogóra kellett volna állnunk, de közbeszóltak a hazai események. Hiába okoskodnak utólag sokan, az, hogy az olimpia előtt egy-másfél hetet kihagytunk, rengeteget számított. Ötvenhat után Iglói és Tábori nem jött haza, egyedül folytattam a felkészülést. Hivatalosan Antal Gyula volt a trénerem, aki maga is Iglói tanítványa volt, de az edzéstervet én állítottam össze. Gyulától azt kértem, hogy ellenőrizze, amit csinálok, s ha abba akarnám hagyni a munkát, ne engedje.
– Taktikázni nagyon szeretett.
– Főként ezerötszázon már a fejét is használhatja az ember. Egy-két húzásomra nagyon büszke vagyok. A finn–magyar viadal előtt néhány nappal javították meg az északiak a világcsúcsomat. A rajt után egyet mindig hátraléptem, megnéztem, ki hogyan kezd. Meglepetésemre most mind a négyen hátraléptünk, és egymásra vártunk. Én nekiiramodtam, aztán bevártam a többieket. Hatvanhat másodperces körrel kezdtünk. Ezt látva a combomhoz kaptam, a pálya szélére bicegtem, hadd higgyék a többiek azt, hogy megsérültem. Aztán gyorsan beálltam mögéjük. Nagy hajrában nyertem. Amit a finnek az újságíróiktól kaptak!
– Az ötvennyolcas, ötvenkilences és hatvanegyes fedett pályás idényben keresztül-kasul beutazta Amerikát.
– Óriási élmény volt ott versenyezni. A pályák csupán százhúsz yard kerületűek voltak. Éles kanyarokkal, fapadlóval. Előfordult, hogy szombaton még Milwaukee-ben léptem pályára, vasárnap pedig Los Angelesben indultam.
– Melyik volt a legemlékezetesebb körútja?
– Az utolsó, amikor nyolc versenyből hetet megnyertem. Sajnos éppen New Yorkban, az amerikai bajnokságon lettem második. Iglói egy másik tanítványától kaptam ki.