Az én Formám 2.

Az idénynyitó versenyről bővebben
A Minardi felemás napja
Bírálják az időmérő rendszert

"Szombat, a hét első igazán fontos napjának reggele.
Korán kelek – hétkor már talpon vagyok, igaz, nem sokáig tart a függőleges helyzet, hiszen negyedórás masszázs következik. Ez teljesen megszokott a Formula–1-ben, minden csapatnak van saját fizioterapeutája. Szinte újjászületek, reggelire joghurtot eszem és croissant, aztán indulok a pályára. A csapat tagjainak különböző időpontban van dolga a ringen, úgyhogy egyedül megyek.
Benézek a mérnökökhöz, beszélgetünk egy kicsit, mielőtt kilenc órakor elkezdődik az eligazítás. Elmondják, mit fogunk csinálni, milyen beállításokat használunk, milyen taktikát választunk az edzésre.
A két szabadedzés közül az első nem is rossz, a másodikon azonban nem tudok túl gyorsan menni. Hosszú meneteket próbálok, megnézem, mennyire kopnak a gumik, miként találhatnánk meg az autó egyensúlyát. Tisztában vagyok vele, hogy a Formula–1-ben végül is folyamatosan kell kísérletezni. Az időeredmények most nem számítanak, csak az, hogy teljesítsük a feladatot.
Az ebéd két fogásból áll, először olasz tésztát kapunk, utána natúr csirkemellet salátával. Szótlanul eszünk, már mindketten a hamarosan kezdődő időmérésre koncentrálunk. Gimmi talán egy kicsit idegesebb, mint én, hiszen neki ez lesz az első Formula–1-es időmérése, míg nekem már a harmadik. Bele tudom képzelni magam a helyzetébe – a tavalyi Magyar Nagydíj szombatján én sem voltam kifejezetten nyugodt. Most egészséges versenydrukk van bennem.
Az első időmérést arra próbálom felhasználni, hogy lássam, meddig mehetek el, és hol kell visszavennem a tempóból ahhoz, hogy jó legyen a köröm az igazi, a rajtsorrendről döntő tréningen. Noha a tegnapi problémák miatt a csapat kicserélte a komplett fékrendszert, még mindig nem tökéletes, és ez rögtön a célegyenesben bebizonyosodik. Túl gyorsan érkezem a kanyarba, korrigálnom kell, és nem túl könnyű az aszfaltcsíkon tartani az autót… – de végül sikerül. Ettől kezdve az időeredménnyel már nincs értelme foglalkozni, csak arra figyelek, hogy az autót rendben bevigyem a boxba. Az új időmérési rendszer elég nehézkes, a két tréning között szusszanásnyi időm sincs, hiszen az első edzésen utoljára indultam, a másodikon meg én kezdek. Épp csak arra elég a szünet, hogy a csapat kereket cseréljen, tankoljon, és már mehetek is vissza az aszfaltra. Mint egy rosszul sikerült, elhúzódó boxkiállás.
Nagyon kevés ez a két perc. Már indítják is újra a motort, épp csak annyi időm van, hogy átgondoljam, mely részein változott a pálya az időjárás következtében. Figyelni, figyelni, figyelni! Felvenni a jó ritmust, megtalálni az ütemet. A fék még mindig melegszik, pedig vasárnap ki kell bírnia 58 kört. De most csak ez az egy kör a fontos. Muszáj hibátlanul teljesíteni!
És nyit a boxutca, menni kell. Egyik kanyar a másik után, a pályát sokkal jobban érzem, mint eleinte – minél többet megyek rajta, annál jobb. És az időeredmény? Három tizeddel gyorsabb, mint Bruni első edzésköre. Az igazi összehasonlítási alap persze az lenne, ha ő is tudott volna menni az időmérésen, de váltógondok miatt erre nem volt esélye.
Az edzés után interjúk következnek, a szokásos kérdéssel: miként értékeljük az időmérést? Én a magam részéről elégedett vagyok a tizenhetedik rajthellyel, ráadásul mindössze öt tizeddel vagyok lemaradva a Pantano vezette Jordantől, ami azt jelzi, hogy bár harmadik generációs motor hajtja a Minardikat, a hátrányunk azért mégsem behozhatatlan a tavalyi csapatommal szemben.
Fél hétkor indulok vissza a szállodába, nyugodtan megvacsorázom, még beszélgetünk egy kicsit, de viszonylag korán lefekszem, mivel a versenyen kipihentnek kell lennem. Elalvás előtt még elvégzem a szokásos koncentrálógyakorlatokat: képzeletben újra meg újra végigszáguldok a pályán, átgondolom, hogy mi történhet a rajtnál…"