Roman, romantika, Románia

– Legyen őszinte, ön szerint melyik a legerősebb angol gárda?
– Rendben, nem futok tiszteletköröket: manapság a Chelsea-nél nincs jobb – vette mosolygósra a figurát Adrian Mutu, aki még Limassolban adott exkluzív interjút lapunknak.
– Mondja ön, a tabella azonban mást mutat…
– Ha azt nézzük, akkor tény, az Arsenal az első, a Manchester United a második, az én csapatom a harmadik, de felhívnám a figyelmét arra, a lista tetején most még az olvasható, hogy a Premier League állása, nem pedig az, hogy a végeredménye…
– Ezek szerint a Stamford Bridge-en nem bontanának pezsgőt egy esetleges bajnoki bronz esetén?
– Ha lehet szebb is az érem színe, akkor miért ne hajtanánk rá az ezüstre vagy az aranyra?

Barátságos az orosz főnök

– Gondolom, Roman Abramovics, a mindenható tulajdonos parancsba adta, hogy ha ő már a csúcsra jutott, az együttes is kövesse példáját.
– Tudja, mi a legszebb az egészben? Az, hogy szó sincs holmi követelőzésről, senki, még az orosz főnök sem beszél arról, hogy nekünk nyernünk kell, különben végünk. A Chelsea egy ízig-vérig profi egylet, itt mindenki tisztában van azzal, hogy mire vagyunk képesek. Éppen ezért kétéves tervet állítottak össze a vezetők, az első esztendőben összeérik a gárda, a másodikban meg robbant: jövőre vesszük célba valamelyik rangos sorozat első helyét.
– Londonban mi számít rangos sorozatnak?
– Az angol bajnokság és a kupa, mármint az FA-kupa, valamint a Bajnokok Ligája. Nagyobb esélyünk pedig azért lehet egy év múlva, mert a mai Arsenalt és Manchestert idősebb labdarúgók alkotják, akik aligha bírják majd az általunk diktált fiatalos tempót.
– Roman Abramovicsra visszatérve: rulettezne az orosszal?
– Ha arra kíváncsi, Roman nagyon barátságos, idáig egyszer sem éreztette velünk, hogy az ő szava a szent, hogy nála gazdagabb embert keveset találni. Holott gyakran találkozunk vele, hiszen minden mérkőzés után belátogat az öltözőbe.
– Vereség esetén nem ülnék a helyén…
– Hiszi vagy sem, mérgesnek egyszer sem láttam. Vagy jól titkolta, vagy tényleg nem sikerült felbosszantanunk, pedig akadt már rossz meccsünk a szezonban.

Ahol nem a név számít

– Helyben vagyunk: hetente hallani Claudio Ranieri menesztéséről…
– Angliában a bulvárlapoknál nincs nagyobb úr, a kissé túlbuzgó szerkesztők pedig mindent megtesznek azért, hogy eladják az újságot. Ennek érdekében néha olyat is leírnak, ami nem felel meg a valóságnak… Ha a menedzserünktől búcsút szeretnének venni a vezetők, arról, mi, játékosok is tudnánk, de higgye el nekem, szó sincs ilyesmiről, Claudio Ranieri állását nem fenyegeti veszély. A személyes véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy az olasz mester remek szakember, nála nem a név, hanem a pillanatnyi forma számít.
– Az évad statisztikáit böngészve kiderül, ön általában kezdő.
– Ezek szerint jó formában vagyok…
– Már megbocsásson, de nem mindig volt ez így, az Internazionaléban például nem tudott gyökeret verni.
– Igaza van. Ha nem is jelentett csalódást számomra az az időszak, amikor aláírtam a szerződést, azt gyanítottam, komolyabb sikerek várnak rám Milánóban. A csapat jó volt, én sem számítottam tehetségtelennek, a nagy áttörés mégsem következett be. Ki tudja, talán azért, mert túl nagy volt rajtam a nyomás.
– Ennyi belefér, mondhatnánk, végtére is második olaszországi állomáshelyén, Veronában már-már úgy szerették, mint Rómeót…
– Igaza van újfent, két évig játszottam ott, s nem is rosszul. Fiatal voltam, és az idő tájt roppant fontos volt nekem, hogy rendszeresen lehetőséghez jussak. Nos, a lehetőséget megkaptam, és utólag úgy vélem, éltem is vele.
– Hát még Parmában…
– Sokatmondó adat, bővebb kommentárt nem is igényel: egy idényben huszonkét találatot értem el, tizennyolcat a bajnokságban, négyet az UEFA-kupában.
– Szóval ne is csodálkozzunk azon, hogy vette és vitte a Chelsea?
– Én azért egy pillanatra meglepődtem, amikor jött a hívás… Aztán persze boldogan rábólintottam. Azóta is áldom az eszem, hogy engedtem az angolok csábításának, eddigi pályafutásom során sehol sem éreztem olyan jól magam, mint Londonban. Új szerelmem van, a Chelsea. Ott naponta éreztetik velem, hogy labdarúgó vagyok, cserébe kizárólag azt várják tőlem, hogy jól teljesítsek, hogy mutassam meg a szurkolóknak, milyen szép sportág a foci. Mindezt lefordítva: gyakorlatilag nincs más dolgom, csak élveznem kell a játékot. Speciel ez nem esik nehezemre.
– A román válogatottban sem?
– Örülök, hogy ezt kérdezte, mert így elmondhatom, számomra nincs annál szebb pillanat, mint amikor hazám nemzeti dresszében kifutok a gyepre. Büszke, roppant büszke vagyok arra, hogy a román válogatott tagja vagyok.
– Azé a válogatotté, amely a magyarhoz hasonlóan új útra lépett.
– Megmondom én magának, hol az út vége: Németországban. Biztos vagyok benne, hogy kijutunk a világbajnokságra, ez a csapat majdnem olyan jó lesz, mint a Hagi-féle alakulat.
– Majdnem?
– Azt azért nehéz, sőt lehetetlen felülmúlni, én azzal is kiegyeznék, ha a közelébe érnénk.
– Halkan jegyzem meg, a románnal egyazon selejtezőcsoportba sorolták a holland és a cseh együttest is…
– És például az örményeket is. Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy az egyik összecsapásnak mi leszünk a favoritjai, a következőnek a rivális. De gond egy szál se, lévén ma már nincs olyan csapat, amelyet lekezelhetnénk, miként olyan sem akad, amelytől félni kellene. Tisztelni, természetesen, lehet, azonban megijedni senkitől sem szabad.

Aranyhal: három kívánság

– Mintha Lothar Matthäust hallanám…
– Értesültem róla, hogy a németek korábbi klasszisát nevezték ki magyar kapitánynak, és mivel nem egy csoportban szerepelünk, kívánom, vegyék sikerrel az akadályokat, találkozzunk a két év múlva esedékes világbajnokságon.
– Ha már álmodozunk: itt, a limassoli hotelben van egy halastó, teli aranyhalakkal. Tegyük fel, egyet kifogna, és mielőtt visszadobná, hármat kívánhatna.
– Megelégszem kettővel. Egy: a Chelsea-vel nyerjünk valamit jövőre. Kettő, de ezzel kellett volna kezdenem: másfél éves fiamat, Mariót szeretném épségben, egészségben felnevelni, látni akarom, hogy jó ember válik belőle. Romantikus alkat vagyok, bánt, hogy ritkán tudom csak átölelni, hiszen elváltam, és a gyermekem az immáron volt feleségemmel Olaszországban maradt. Mario azért mindig velem van: egyrészt a futballcipőmre az ő nevét írattam, másrészt, és ez a legfontosabb, a szívemben.