Brazíliában tudják: Roberto Carlos volt, van és lesz

Vígan dalolt portugálul és – ha már Iglesias, akkor – spanyolul is, vezetett televíziós műsort, mi több, elvállalt filmszerepeket is. Amikor a nagy RC a csúcson volt, akkor született a kicsi: az inkább a lábáról, mint a hangjáról ismert Roberto Carlos 1973-ban jött a világra. A mindössze 168 centire, sokak szemében mégis nagyra nőtt futballista második otthonában, Madridban (végtére is nyolcadik idényét tölti a Realnál) – angol és argentin újságírók mellett – nyilatkozott a Nemzeti Sportnak is.
– Ami pályafutása kezdetét illeti, emlékszik első cipőjére?
– Várjanak csak… tessék, egyből megfogtak. Bevallom, fogalmam sincs, holott azóta nem sokat nőtt a lábam… Hozzáteszem, van egy olyan rossz szokásom, hogy minden vesztes mérkőzés után a szemetesbe dobom a balszerencsét hozó stoplist, így talán már megértik, miért nem ugrik be, milyen cipőket hordtam eddig…
– Az Atlético Madrid stadionjában beszélgetünk, ahol VIP-vendégként bánnak önnel. Nem érzi furcsán magát a városi rivális otthonában?
– Egyáltalán nem. Egyfelől jó néhányszor játszottam ezen a pályán, ráadául nap mint nap az aréna melletti úton kocsikázom el, másfelől gyerekkoromban, mielőtt még egyáltalán labdába rúghattam volna, megtanultam: az ellenfelet mindig tisztelni kell. Ehhez azóta is tartom magam, olyan vetélytársunk még nem akadt, amellyel szemben ellenszenvvel viseltettem volna.
– Akkor hajrá, Barcelona!… Sőt, nézzük az argentinokat: ön szerint ki a legprímább futballista köztük?
– Oscar Tévez, ez egyértelmű.
– Beférne a brazil válogatottba?
– Hohó, ez ügyben nem én vagyok az illetékes.
– Rendben, de legalább azt mondja meg, a brazil vagy az argentin labdarúgás a jobb?
– Mi ötszörös világbajnokok vagyunk, ők meg kétszeresek, ez, azt hiszem, mindent elmond… Érdekes egyébként, hogy az argentinok hol hihetetlenül jók, hol rettenetesen rosszak, lám, a két évvel ezelőtti vébére elsőként jutottak ki Dél-Amerikából, hogy aztán a tornáról sikerélmény nélkül térjenek haza. Speciel az utóbbi miatt nem bánkódtam…
– Az viszont bosszanthatja, hogy az olimpiai diadalról újfent és alighanem véglegesen lemondhat.
– Nagy álmom volt, hogy megannyi bajnoki, illetve egy világbajnoki aranyérem után az ötkarikás változatot is a nyakamba akasszák, fájdalom, a fiataloknak nem jött össze az athéni kvalifikáció. Pedig az együttes szakvezetőjével korábban már egyeztettem arról, hogy a túlkorosok szerepeltetését engedélyező szabályt kihasználva esetleg nekem is szorítana helyet a keretben.
– Más szinten viszont tarolnak honfitársai: nem is olyan rég a tizenhét, valamint a húsz éven aluli labdarúgóknak kiírt világbajnokság végén egyaránt a brazil himnusz csendült fel.
– Ez csak azt bizonyítja, hogy a selecao még sokáig a földkerekség legjobbja lesz.
– Ugyanez vonatkozik klubszinten a Realra?
– Hm… Hogy akad-e a miénknél erősebb csapat? Mostanság talán nem. Nem meglepő hát, hogy ahol csak elindulunk, ott az élen akarunk zárni. Ez a felkészülési tornákra éppúgy vonatkozik, mint a Bajnokok Ligájára. Egyébként néha eltöprengek azon, milyen jó lehet Carlos Queiróznak lenni, ennyi jó játékossal nincs nehéz dolga… Na jó, csupán tréfáltam: a portugál mestert kiváló szakembernek tartom, bár amikor a Manchester United uralta a kontinens labdarúgását, mindig Alex Ferguson került előtérbe, szerintem akkori segítőjének, Queiróznak legalább akkora része volt a sikerekben, mint a menedzsernek.
– "Roberto Carlos szabadrúgásánál egy kapus jobban teszi, ha nem állít sorfalat, úgy nagyobb az esélye a hárításra" – állapította meg Oliver Kahn. Mit szól a Bayern egyesének véleményéhez?
– Nem örülnék, ha meghonosodna az ötlete. Én szeretem a falat, sőt, ha nem adják tovább senkinek, azt is elárulom, hogy rendszerint a második emberre koncentrálok. Ha valami csoda folytán mellette, fölötte vagy esetleg alatta el tudom lőni a labdát, akkor általában nyert ügyem van…
– Az említett olimpiai bajnoki címen kívül mi hiányzik még a karrierjéből?
– Nézzük csak, most vagyok harminc, és mivel úgy tervezem, hogy harmincöt éves koromban fejezem be a játékot, semmi másra, csupán öt jó idényre vágyom…