A madridi aranylábú gyerekek

Csúnya dolog, aláírom, de provokálom a madridi taxist.
– Szereti a focit?
– Hogyne szeretném, elvégre spanyol vagyok.
– Melyik csapatnak szurkol?
– A Real bérletese vagyok gyerekkorom óta, soció, ahogy mi mondjuk.
– Hogyhogy?
– Mert egy normális madridi a Realnak drukkol.
– Azért akadnak errefelé Atlético-hívők is, a Vallecanóért szorítókról nem is beszélve…
– Különösen az Atlético szurkolóit sajnálom…
– A Barcelonát sem kedveli?
– Kapaszkodjon meg: amikor szépen játszanak a katalánok, azt szívesen nézem. Persze, ez nem egyenlő azzal, hogy szeretem a Barcát, sőt…
Néhány perccel később egy kivilágított aréna mellett száguldunk el, az utcát ellepik a vígan danolászó emberek. Az autóútról látszik az elektromos jelzőtábla: a hazai gárda 3–0-ra nyert.
"Szegények" – mutat az ünneplőkre a taxis.
Na, igen, éppen az Atlético Madrid otthonát, a Vicente Calderón-stadiont hagytuk magunk mögött…


Arnold Schwarzenegger példája lebeg a szemünk előtt, imígyen másnap visszatérünk az 1903-ban alapított klubot 1964 és 1980 között elnökként irányító, 1987-ben elhunyt sportvezető nevét viselő létesítménybe (zárójeles megjegyzés: csúcs ez az érzés, kiálthattak fel tavaly a századik születésnap apropóján az Atlético drukkerei, midőn azzal követeltek helyet maguknak a Rekordok könyvében, hogy egy 1500 méter hosszú, 8 és fél méter széles piros-fehér lobogót 70 ezren cipeltek körbe Madrid utcáin). A "Dicsőségterem" zsúfolásig tele, könnyebb lenne felsorolni azokat az országokat, amelyek nem képviseltetik magukat a Nike cég által összetoborzott nemzetközi sajtótájékozatón. Akad itt argentin, mexikói, lengyel, német, holland, egyesült államokbeli, mexikói, török, portugál és "mucho" spanyol kolléga is, no és nem hiányozhatnak innen sem a japánok: a távoli keletről érkező újságíró brazil címeres kabátban feszít, a kisebb műszaki boltot magán hordozó fotográfus kollégának meg olyan apró mobilja van, hogy félő, ha egyszer elsüllyeszti a mellényzsebében, sosem találja meg…
Kezdődik: a tekintetek két angol férfiúra, Bob Coombesra és Peter Hudsonra szegeződnek. Ez az élőkép, a múlt viszont a vetítővászonról köszön vissza: indításképp Pelét idézik, aki egyszer azt találta mondani, "…én oda futok, ahová a labda érkezik majd, nem oda, ahol van".
Egy igazi gyöngyszem, nemde?
Szóval, az angolok. Ôk voltak azok, akik az Air Zoom Total 90 I és II után megalkották a III-at is. Felettébb szerények, tudniillik azzal kezdik, gyerekjáték volt az egész, hiszen olyan "munkatársaik" akadtak, mint Roberto Carlos, Luis Figo és Francesco Totti (mivel a hírek szerint a Real vevő lenne a Roma karmesterére, a két "cip-ész" számíthat arra, hogy a királyi alakulat mestere, Carlos Queiróz felkeresi őket azzal, mondják már meg, milyen érzés egyszerre három zsenivel dolgozni?…)
A történet amúgy meseszerű, Hudson szájából így hangzik: az 1972-ig a kosárlabdára és az atlétikára specializálódó cég a németországi futball-világbajnokságra legyártatta az első stoplisait. Majd sokáig semmi, mígnem a húszévnyi csendet az 1994-es vb alkalmából varratott lábbelik törték meg ("Tudják, hogy van ez, az amerikai viadalra illett összekapnia magát az amerikai cégnek" – magyarázza a narrátor). A fináléban már heten viselték a Nike termékét: a győztes brazil oldalról talán Romáriót, az elbukó olasz részről, az "ellenlábastól" Paolo Maldinit érdemes kiemelni – legalábbis Hudson szerint. Közhely ugyan, de esetünkben helytálló megállapítás: ha egy üzlet beindul… Négy esztendővel később már Ronaldo és az emlékezetes szürkés cipője hódított a piacon. Erre már felsőt is húztak: a kilencvenes évek vége felé (mint ahogyan azóta is) számos csapaton feszült a pipával díszített dressz.
Itt jegyezzük meg, nemcsak a legnagyobbak, hanem a legkisebbek is viselik a szereléseket. Peter Hudson mondja is: "Látniuk kellene a srácok szemét, amikor megkapják új cipőiket". A kérdésre (mely poszton szereplőknek ajánlja a legújabb kiadást?) a megbocsátható módon nem az általa képviselt vállalat szabadidős kollekciójában, hanem elegáns öltönyben feszítő angol úriember rutinosan azt feleli: védőnek, középpályásnak és támadónak…
S minő meglepetés: a következő percben egy hátvéd, egy fedezet, valamint egy csatár lép fel a színpadra, Roberto Carlos, Luis Figo és Fernando Torres. Lépésben jöttek, holott egy kimutatás alapján futni jobban szeretnek: a brazil balbekk például átlagban 13.5 kilométert teljesít kilencven perc alatt. Igaz, árulja el maga, a samponhirdetésekre fittyet hányó futballista, néha feleslegesen szedi a lábát: amikor az egyik bajnoki után afelől érdeklődtek nála, hogy a balhátvéd pozíciójából miért sprintelt át a jobbszélső helyére, vigyorogva válaszolta: "Hogy reklamáljak a bírónál".
Végtére is futja az energiájából.
És ez itt a reklám helye: főleg ilyen cipőben…