Patrick Zaniroli arcán elégedettség tükröződött. A viadal sportigazgatója elmondta: ez volt az egyik legjobb Dakar, amelyet valaha szervezett pedig elég régóta van a szakmában. S hogy miért volt különleges az idei verseny?
Nos, egyrészt az útvonal miatt, amely nemcsak a sofőröktől kívánt extra erőfeszítéseket, hanem a navigátoroktól és a szervizesektől is, mert számukra is iszonyú nehéz útvonalat jelöltek ki. (A szervizautók legénységével nem direkt akartak kiszúrni, csak éppen ennek a versenyvonalnak a mentén nem voltak rendes utak.) És ha ez még nem lett volna elég, a heves esőzések miatt a szelektív szakaszok még több nehézséget tartogattak a versenyzők számára. A rajtolók negyede (száz jármű) volt egyébként újonc ezen a viadalon, ám közülük összesen 14 motoros, 9 autós és 3 kamionos tudta átverekedni magát a Szaharán. Persze a legnagyobb figyelem a gyári csapatok szereplését kísérte – örömteli, hogy ezek száma is évről évre nő, egyre több terepjárókat (is) gyártó cég érzi úgy, hogy a tesztelésre, a fejlesztésre a legjobb hely a sivatag. Jót tett a verseny népszerűségének az is (bár ezt nem lehetett előre megjósolni), hogy az autósok és a motorosok között is új győztest avattak – ráadásul két olyan embert koronáztak meg, akik rendkívül népszerűek a hazájukban. Joan Roma az első spanyol győztes a viadal történetében, Stéphane Peterhansel pedig a második olyan pilóta, aki motorral és autóval is nyerni tudott. A kamionos győztes Vlagyimir Csaguint már negyedszer koronázták meg, igaz, az idén talán neki sem volt annyira könnyű dolga, mint korábban. A verseny kiegyensúlyozottságára jellemző, hogy a 14 szelektív szakasz során (kettőt töröltek, a prológot pedig nem számítják ide) a motorosoknál hat, az autósoknál nyolc, a kamionosoknál öt győztest avattak. A clermont-ferrand-i rajtnál felvonuló négyszáz jármű közül mindössze 163, vagyis körülbelül 41 százalék volt olyan szerencsés, hogy eljutott a dakari céldobogóig, az arányuk a következő: autósok (195/65), motorosok (142/60), kamionosok: (63/38).