Huszonhárom óra a pokolban

Három napja nem látták egymást, mert Atarba nem értek oda (elakadtak a dűnés szakaszon, majd jó néhány társukkal együtt bolyongtak az úttalan utakon), Tidzsikdzsába pedig nem volt szabad bemenniük, hiszen az a maratoni szakasz része volt, amelyet szervizsegítség nélkül kell teljesíteni. Szóval a három szerelő ott "szteppelt" Nemában – a jó szerencsében bízva.
Már éppen feladták volna a reményt, amikor kilenc óra után néhány perccel az Opel Frontera jól ismert, érces hangjára lettek figyelmesek. Megérkezett az egész csapat – és volt még két órájuk arra, hogy a kocsit a lehetőségekhez képest helyrepofozzák. "Huszonhárom órán keresztül folyamatosan jöttünk vagy szereltünk – mondta elgyötörten Szalay. – Viszonylag jól kezdődött számunkra a versenynap: az első ellenőrző ponton huszonnyolcadikként haladtunk át. Csakhogy azután következett egy olyan útszakasz, amely inkább illett volna triálversenybe, mint terepraliba. Sziklás volt, hatalmas kövekkel. Az itinerbe az volt beírva nagy betűkkel, hogy POKOL – tényleg az volt. Nagyon sajnáltam az autómat, hogy végig kellett küldenem azon a részen, szinte nekem is fájt minden egyes ütés, amit kapott."
Utóbb kiderült, a Frontera nem bírta túl jól a nem éppen az "ő profiljába" vágó utat: először még csak egy kisebb alkatrész sérült meg a futóműben, de éppen az, amelyik a rugóutat szabályozza, úgyhogy végül egy nagyobb ugrásnál eltörött a gátló is. Nem volt más lehetőség, meg kellett várni a versenykamiont, amely az utóbbi napokban egyébként is a mentőangyal szerepét töltötte be.
"Mire odaért a kamionunk, már anynyira fáradt voltam, hogy kiszálltam a kocsiból, lefeküdtem mellé, és szóltam Karesznak (a versenykamionban ülő szerelő, Hajnal Károly – a szerző), hogy mindjárt megyek segíteni – emlékezett Szalay. – Azt hittem, csak egyetlen pillanatra hunytam le a szemem, de a következő momentum, amire emlékszem, hogy Karcsi rázogat, és azt mondja: kész a kocsi, indulhatunk."
Nem siettek, hiszen addigra a szervizkamion vezetője, Szalai Csaba (aki az utóbbi napokban maga is jó néhány szervizautót és kamiont mentett ki a homok fogságából) már értesítette őket: az elkövetkezendő két napot etapként teljesíti a mezőny: vagyis kötelező végigmenni az útvonalon, de nem mérik az időt. Tizenegy óráig kellett elhagyni Nemát, és a kis csapat (amely immár kibővült a szervizkamionnal) három perccel korábban – tehát még éppen idejében – Bamako felé vette az irányt. Persze előtte még viszszaadta az Opelnek, ami jár neki: vagyis a bal elejét, amivel a nagy sietségben senki sem törődött a szelektív szakaszon. Szalay egyébként végül a 39. pozícióban teljesítette a szakaszt, és a 45. rajthelyről várhatja a folytatást. Persze az eredmény ebben a helyzetben nem volt túl fontos.
A kamion nem sérült meg különösebben, úgy tűnik, ez a hatalmas MAN jól bírja a kiképzést. És a fiúk is, akik iszonyúan fáradtak ugyan, de valahonnan mindig új erőt tudnak meríteni. No meg versenyben vannak, és ez a legfontosabb a számukra. A helyezésükkel nincs bajuk (a 33. helyen értek célba Nemában, és a 31. pozícióból rajtolhatnak), igaz, lehetne jobb is, ha nem állnak meg mindennap segíteni – és nemcsak saját csapatfőnöküknek, Szalaynak, hanem még jó néhány másik versenyzőnek is. A Dakarnak azonban ez is egy jellemzője: senkit sem hagyunk a sivatagban a dűnék között, mert talán már másnap jól jöhet a segítsége.
Itt különös jelentősége van a mesebeli mondatnak: jó tett helyébe jót várj…

Mindent a Dakarról: class="cikk-kapcs-link">www.dakar.hu