Vigyázat, jönnek a magyarok!

Hiszen az előzetes esélylatolgatások alapján ehhez a másik csoport másodikján – amely a papírforma alapján ugyanúgy lehetett az ukrán, mint a fehérorosz válogatott – keresztül vezetett az út, és ugyebár az sem ígérkezett egy könnyed vasárnap délutáni sétának.
De hogy döntőt játsszon a Kapusta-csapat…?!
Ez elképzelhetetlennek tűnt.
Aztán jött az a bizonyos meccs (jól jegyezzük meg a dátumot, november 6-át, mert ez tényleg sporttörténelmi tett volt), a magyar–szlovák, és minden a feje tetejére állt: a mieink 4–2-re legyőzték a sportág tavalyi világbajnokát, idei vb-bronzérmesét. Ezzel a sikerrel új fejezet íródott a magyar hoki történetében, s ennek a fejezetnek az első igazán említésre méltó eseménye volt ez a meccs.
A magyar–fehérorosz döntő.
Amely egész káprázatosan kezdődött: még egy perc sem telt el, amikor Ladányi tette vissza a korongot a kék vonalnál álló Tokajinak, akinek lövését igencsak elnézte Zaludnij, a fehéroroszok kapusa, de hát ez legyen az ő bajuk. Aztán még magukhoz sem tértek a meglepetéstől a vendégek, amikor egy ellenféltől kapott koronggal Kovács megiramodott a kapu felé, egy csellel két fehérorosz védőt háromfelé zavart, s bár a lövésébe még bele tudott nyúlni Zaludnij, a jókor érkező Sándor már nem hibázott. Sajnos nem sokáig tartott az öröm, ugyanis 14 másodperccel később Ciplakov – akivel a későbbiekben is sok bajuk volt a magyar védőknek – szépített, s ez egy kicsit megzavarta a mieinket: Szélig gyors egymásutánban kétszer is a büntetőpadra kényszerült, s a két létszámfölényes helyzetet magabiztosan váltottak gólra a vendégek.
Mélypont volt ez, egyértelmű mélypont: 2–0-ról lett 2–3…
A megroggyanásnak még nem volt vége, s csak Budai néhány egészen parádés védésének köszönhető (például két szólót is megfogott), hogy ez az eredményben nem mutatkozott meg. Szép lassan azért magukra találtak a mieink, látványos támadásokkal jelezték, ez a meccs még messze nem lefutott. A formajavulás a 15. percben meg is hozta a gyümölcsét: Ladányi parádés passzal ugratta ki Peterdit, aki előbb teljesen "meghülyítette” Zaludnijt, majd a jobb sarokba passzolta a pakkot.

A korántsem eseménytelen első harmadot egy történésekben szerényebb, ám iramában korántsem gyengébb második követte. A fehérorosz játékosok, igazolván, hogy válogatottuk nem véletlenül végzett a 4. helyen a legutóbbi téli olimpián, óriási tempót diktáltak, gyorsak, technikásak, erőszakosak voltak, ami egyre kevésbé feküdt a mieinknek. A középső játékrészben bizony alig-alig akadt dolga Zaludnijnak, miközben a másik oldalon Budai maga volt a koncentráció. A nagy nyomás hatására egyre több hiba csúszott a védekezésbe, többször is emberhátrányba kerültek a magyarok, s ezeket a két perceket hihetetlen pontossággal játszották végig a vendégek.
És – tegyük gyorsan hozzá – nagyon szépen…
A gyors csiki-csuki végén háromszor is bevették Budai kapuját, de mivel az egyiket kisles címén nem adta meg a holland játékvezető, Zadzialjonov és Kasztszitszin érvényes találataival "csak” 2–0-ra nyerték ezt az etapot a fehéroroszok.
Húsz perc maradt tehát arra, hogy Kapusta csapata megpróbálja megfordítani a kétgólos hátrányt.
Húsz perc, egy hatalmas roham…

Erre nyilván Mihail Zaharov szövetségi kapitány is felkészítette játékosait a második szünetben, akik egy pillanatrra sem engedték ki a kezükből az irányítást, sőt az újabb létszámfölényüket elképesztő magabiztossággal értékesítették ismét. Ezzel a maguk részéről bizonyára eldöntöttnek vették az AstraZeneca-kupa fináléját, s ha így tették, igazuk volt.
Eldőlt.
A hátralévő időben ugyan Peterdinek még sikerült kihagynia a kihagyhatatlant, ám ha beüti, a lényegen az sem változtatott volna: az olimpiai negyedik fehéroroszok jobbak voltak, megérdemelten nyerték meg ezt a mérkőzést és az egész AstraZeneca-kupát, ám Dusan Kapusta játékosai is rászolgáltak a "Szép volt, fiúk!”-ra: egy ilyen erősségű tornán a második hely, ráadásul Szlovákiát és Ukrajnát megelőzve, több mint jó.
Bravúr.
Miként Budai Krisztián teljesítménye is az, a fehérváriak portását ugyanis a szakemberek a torna legjobb kapusának választották. Ennél jobb csattanója nem is lehetett volna annak a négy napnak, amelynek világszenzációjáról még sokan és sokat fognak beszélni: a magyar válogatott nemcsak hogy helytállt ebben az A-csoportos szintű mezőnyben, hanem Szlovákia 4–2-es legyőzésével az ezüstérmet szerezte meg az AstraZeneca-kupán.
Tekinthetjük ezt egy újabb jelzésnek a világ felé: vigyázat, jönnek a magyarok…!

Mestermérleg

Dusan Kapusta: – A mérkőzés végeredménye reális, enynyivel jobbak, gyorsabbak voltak a fehéroroszok. Köszönöm a fiúknak az egész torna során nyújtott hozzáállásukat, a remek munkát.

Mihail Zaharov: – Készültünk a szlovákokat verő magyarokra, és nehéz mérkőzésre számítottunk. Úgy érzem, tényleg sikerült megmutatnunk, hogy jobbak vagyunk. Az emberelőnyeinket jól kidolgoztuk, talán ennek köszönhető a siker.

Szóról szóra

Palkovics Krisztián: – Ez a fehérorosz csapat talán verhető lett volna. Rengeteg kiállítás volt nálunk, ők meg ezeket az emberelőnyöket hihetetlenül jól kihasználták. Ez döntött…
Budai Krisztián: – Ha a torna előtt valaki azt mondja, hogy döntőt játszunk, lehet, hogy nem hiszem el. Úgyhogy nagyon örülök, csak jobban szerettem volna a legjobb kapusnak járó díjat győztes meccs után átvenni.
Ladányi Balázs: – Nagyon sajnálom, hogy elszúrtuk az utolsó mérkőzést. A csapat mindent megtett, a torna végeredményével pedig elégedettek lehetünk. Azt hiszem, túlteljesítettük az elvárásokat.