Kísérti az elrontott tizenegyes

– Mi nem stimmel?
– A válogatottságaim és a nemzeti csapatban rúgott góljaim száma. Tudja, akkoriban az olyan mérkőzések, mint például az Andorra elleni, nem számított hivatalosnak. Nekem ellenben fontos, szóval ha megengedi…
– Parancsoljon. Így mennyi is?
– Ötvennégy per tizennyolc, és nem ötvenkettő per tizenhárom.
Javít, majd érdeklődve tovább forgatja a hevenyészett "mankót”. Az utolsó laphoz érve kissé elkomorul.
– Áh, dobjuk el… – mondja, imitálva a mozdulatot.
Persze, ugrik be, az 1982-es spanyolországi világbajnokság elődöntőjében részt vevő gárdák összeállításához ért! Franciaország–NSZK. Zseniális mérkőzés volt, tizenegyesekkel végül a németek kerültek a fináléba, a párbaj során pedig a velem szemben ülő Six hibázott.

Örömfoci a Maracanában

– Ezerszer megkérdezték már öntől: mi történt? A hosszabbításban három egyre vezettek, miért nem sikerült a fináléba jutniuk?
– Ha akkoriban létezett volna az arany- vagy az ezüstgól-szabály, mi játszhattunk volna a döntőben az olaszok ellen. És azt se felejtsük el, hogy manapság egy olyan brutális megmozdulás után, mint amilyen Toni Schumacheré volt, a játékvezető gondolkodás nélkül piros lapot ad a szabálytalankodónak. A németek kapusa még csak sárgát sem kapott, pedig letaglózta Patrick Battistont.
– A világbajnoki cím egyik lehetséges várományosaként tartották önöket számon.
– Jó csapatunk volt, nem vitás, amelyben megtiszteltetés volt játszani. Csakhogy a győzelemhez nem elég tizenhat kiváló futballista. Ez külön művészet. Meg kell tanulni, egyenként és a közösség szintjén is. Nekünk ez ezerkilencszáznyolcvannégyre sikerült. Olyan esemény volt ez, ami alapjaiban változtatta meg a francia labdarúgást, a játékosok mentalitását. A mi Európa-bajnoki címünk a mai nemzedékre is kihat, arra, amelynek képviselői világbajnokok lettek tizennégy évvel később. Minket tartottak a példaképnek, azzal a tudattal léphettek pályára, hogy nekünk, franciáknak, már sikerült nagyot dobnunk, most is mennie kell! És ez nagyon sokat jelent, higgye el!
– A mexikói seregszemlére favoritként érkeztek, az öreg kontinens királyaiként, bronzérem lett a vége – ön nélkül.
– Na, nem az én hiányom miatt!
– Megsérült?
– Talált. A futball megannyi gyönyörű élménnyel ajándékozott meg, és csupán két olyan esemény van, ami néha bánatot csempész a hétköznapjaimba. Az egyik az a kihagyott tizenegyes, a másik pedig a sérülésem. Három héttel a vébé kezdete előtt történt. Először és egyben utoljára huszonkét éves profipályafutásom alatt. Kár, hogy nem lehettem ott a generációnk utolsó nagy világeseményén.
– Legendás társaság volt, annyi szent. Michel Platini, Alain Giresse, Jean Tigana, Bernard Lacombe, Dominique Rocheteau, Six…
– Hetvenhétben tíz fiatallal együtt kerültem először a válogatottba. Brazíliával meccseltünk a Maracanában. Akkor született meg a csapatunk. Zsúfolt lelátók előtt örömfutballt és kettő kettes végeredményt hozott a derbi, no meg a nemzeti csapat históriájának első Six-gólját.
– Pompás bemutatkozás…
– Szerencsére jött még néhány találat később is.
– Hetvennyolcban, az argentin vébén rajtunk megkönyörült.
– Csak negyedórát játszottam, de látja, a Mar del Plata-i összecsapást sem felejtem el soha. Nem is lehet!

Aláírást gyűjtöttek a szurkolók

– A mezmizériára gondol?
– Pontosan. Mi és az önök válogatottja ugyanolyan színű mezzel a táskánkban érkeztünk a stadionba, ott derült csak ki a malőr. A szállásunkon hagytuk a váltószerelést, és mivel messze volt a bázis, szóba sem jöhetett, hogy valakit érte szalajtsunk. Félórát csúszott a kezdés, akkorra sikerült komplett garnitúrát szereznünk. Egy helyi, harmadik ligás kiscsapat, az Atlético Kimbeira színeiben léptünk végül pályára.
– Még fájóbb a három egy…
– Engem az argentinok elleni mecscsünk eredménye bosszant.
– Minket is, mármint a válogatottunk veresége a házigazdától…
– Argentínában nem lehetett más az első, csakis Cesar Luis Menotti csapata! Minden róluk szólt, minden értük történt. Az ottani diktatúra beárnyékolta a vb-t, de a hangulat így is felemelő volt. Meccsnapon kiürültek az utcák, teremtett lélekkel sem találkoztunk. Az ünneplésekkor viszont mozdulni sem lehetett egyik városban sem, egymást érték a fiesták szerte az országban. De visszakanyarodva a csoportmérkőzésre: a hazaiak kettő egyre győztek úgy, hogy nevetséges büntetőhöz jutottak, tíz perccel a lefújás előtt viszont nem ítélt meg a javunkra egy vitathatatlan tizenegyest a bíró. Abszolút jogos lett volna, és nem csak azért, mert én voltam az eset szenvedő alanya. Utóbb minden tudósítás kiemelte: hiba volt. A kalapunk mellé tűzhettük a "részvétnyilvánításokat”.
– Fix, hogy nem ezt tartja élete mérkőzésének. De melyiket is?
– Johan Cruyff volt számomra az isten. Példaképnél is több. És megadatott, hogy húszévesen, Dortmundban egy gálamérkőzésen együtt futballozhattam vele. Volt még ott néhány ismertebb játékos, Franz Beckenbauer, Oleg Blohin, Zico…
– Ne szerénykedjen, ön sem nézőként tündökölt azon a mérkőzésen! Ki volt a legjobb futballista, akivel összehozta jó sorsa?

– Platini. Vezér volt, a legnemesebb fajtából. Elegáns, okos, soroljam? Inkább azt mondom: megtiszteltetés volt abban az együttesben játszani, amelynek ő volt a kapitánya. Több mint ötvenszer lehetett ebben részem, ami véleményem szerint nagy szám, olyan sok jó futballistája volt akkor Franciaországnak.
– Ahogyan napjainkban is.
– Így igaz.
– Az interneten barangolva akadtam a becenevére: Le Globe Trotter, azaz Világjáró. Szerepelt néhány klubban, sőt országban…
– Innen ered.
– Menjünk sorban! Mondok egy országnevet és klubot, aztán ön jön egy sztorival. Hoppá: Franciaország! Túl sok a csapat.
– A Valenciennes-nél lettem profi játékos, de inkább a Lens-ban töltött idényről szólnék, ha már az emlékezetes meccsről kérdezett. A Lazióval játszottunk az UEFA-kupában, a második körben. Rómában simán kikaptunk kettő nullára, a visszavágón viszont letaroltuk az olaszokat! Kilencven perc alatt ledolgoztuk a hátrányunkat – mind a két gólunkat én szereztem –, a hosszabbításban aztán lőttünk még négyet; én egyet. Az egész vidék másnapos volt.
– Belgium, Cercle Bruges.
– Itt kezdődött a világjárás. Az én időmben ritkán, sőt, még annál is ritkábban kelt útra francia labdarúgó. Marseille-ben nem volt maradásom, a bruges-iek pedig megkerestek. Nekem sem volt ellenemre az ötlet, menni akartam, kipróbálni magam más országokban, megismerni az ott élő embereket…
– Bejött?
– Be, bár a belga kaland rövidre sikerült. Nehéz fél év volt.
– NSZK, Stuttgart. Francia ember német földön – pikáns!
– Az első meccsemen, a Düsseldorf ellen gólt rúgtam, a VfB-nél az év játékosának választottak, bronzérmet nyertünk, és rengeteg barátra leltem. Nem mellékesen pedig megszerettem a sört. Amikor a szurkolók megtudták, hogy távozni készülök, szimpátiatüntetést rendeztek, aláírásgyűjtésbe kezdtek. Ötezer szignó volt a papírokon. Na, akkor a sztori. A Bayernnel játszottunk, s nekem mint csatárnak azt a feladatot adták, hogy kössem le a bajorok védőit. Tudtam, hogy Beckenbauer külön is figyel majd rám, szóval nagyon készültem. Ezzel szemben nem a Császár, hanem én védekeztem. Beckenbauer csak jött előre, irányított, így én támadóként szégyenszemre arra kényszerültem, hogy a saját térfelünkön romboljak. Tragédia!
– Anglia, Aston Villa.
– Akkoriban szerepeltem ott, amikor klubjaikat a brüsszeli tragédia miatt több évre száműzte az UEFA a nemzetközi porondról, ezért is álltam odébb egy év után. Tudta, hogy én voltam az első francia labdarúgó az angol élvonalban?
– Nem böngészte át alaposan a papírjaimat…
– Már akkor is elképesztő iramban játszottak arrafelé. A megérkezésem előtti napokban megfáztam, nem edzettem, nem voltam tökéletes állapotban. A három nappal későbbi bajnoki nyitányon jött a Manchester. Nyertünk három nullára, de én a hetvenedik percben jeleztem: elég, meghalok. Életemben először cserét kellett kérnem.
– Az angol vagy a német sörök jobbak?
– Különbözőek, de mindkét náció nagyon ért a sörfőzéshez, tapasztalatból mondom.

Készül a pro-licences vizsgára

– Végül Törökország, Galatasaray.
– Elsőre? A rengeteg néző és a pokoli atmoszféra jut az eszembe. És Budapest…
– Budapest?
– Isztambul is kettéosztott, hasonlóan az önök gyönyörű fővárosához.
– Bocsánat, még nem is kérdeztem: tulajdonképpen minek köszönhető a látogatása?
– A Sportarénában november huszonharmadikán megrendezendő All Stars Európa-kupa szervezésében segédkezem.
– És egyébként?
– Készülök az UEFA pro-licences vizsgámra. Kicsit izgulok. Nyolcvannyolcan vagyunk, de csak négyen kapnak diplomát.
– Egy Európa-bajnok azért némi előnynyel indul ilyen esetben, nem?
– Ha abból indulok ki, hogy csoporttársam például bizonyos Didier Deschamps, akkor aligha… De inkább azzal kellett volna kezdenem, hogy gyönyörű családom van, és edzőként elsősorban gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozom. A kisebbeknek elmesélem, ki is például Platini, mert őt már csak úgy ismerik – ha egyáltalán –, mint szövetségi embert. Thierry Henry, Bixente Lizarazu – az ő nevüket egyből fújják, de én szeretném, ha egy olyan formátumú labdarúgó is az emlékezetükbe vésődne, mint amilyen Michel volt. Nem szeretném megélni, hogy az egykori teniszező Yannick Noah-val történt eset vele is megismétlődjön. Noah jelenleg zenél, nem is akárhogyan! A múltkoriban Párizsban szerveztek egy bulitornát, amire őt is meghívták. És miről beszéltek a francia fiatalok? Hogy jó zenész ez a Noah, de hogy ennyire jól teniszezik is…