Elhunyt Kele Hajnalka

... és akkor azt mondta valaki, hogy a Hajni meghalt. Senki sem figyelt rá, mert éppen nevettünk hangosan, felszabadultan, ment a laza szöveg a szerda esti szerkesztőségi bowlingpartiról és persze a csajokról, no meg az élet hétköznapi mámoráról. Habzó sörök, habzsolt pillanatokkal, de az a valaki még mindig ott állt, és megismételte, hogy a Hajni meghalt. Akkor hirtelen elcsendesedtünk, tán valamelyikünk félhangosan megjegyezte, hogy ez nem lehet, hiszen a Hajni még fiatal. Aztán már tényleg senki sem szólt semmit. Elszállt a mámor, hess, kirepült az ablakon, ki a szürke, fásult városra. Ott maradt helyette a csönd, meg a száz, ezer emlékkép, egy nőről, aki itt élt közöttünk, aki nap mint nap mosolygott, s mi csak sóvárogtunk az ő életvidámsága után. S persze gépelt is, kesze-kusza mondatokat helyettünk összerakva, helyesírási hibákat kijavítva. Amikor azt mondta valaki, hogy a Hajni meghalt, arra gondoltunk mi, pillanatokkal korábban még hahotázók, hogy nincs ez így rendjén, hisz most ünnep van, lazítás. Hát a halál legalább ilyenkor nem lehet falánk. Ám az a valaki folytatta, és szúrta belénk tovább a hírt, mint egy kiélezett böllérkést, s mi szinte láttuk a karambolt, az egymásba csapódó vasdarabokat, és azt, ahogy a műtőasztalon küzdenek az életéért. Tényleg nem jól van ez így, néhány évvel ezelőtt tragikus sorsú kolléganőnk édesanyja szenvedett halálos autóbalesetet, karácsonykor leszaladt vásárolni, és soha nem ért haza. Próbáltunk volna megszólalni, valami olyasmit mondani, hogy Hajni, az ég szerelmére, miért nem vigyáztál magadra. De nem ment. A sírás egyszerűen nem engedte. Legalább te nevess, Hajni!