Érem nélkül nem kell?

– Kovács Ágnes, menj haza!
– Ezt komolyan mondja? – kérdez vissza az olimpiai bajnok Kovács Ágnes, aki a barcelonai vb-n egyik mellúszószámban sem került döntőbe, ugyanakkor 200 méter vegyesen egyéni rekorddal lett hatodik.
– Nem, csak idéztem egy internetes véleményt. Tudja, jaj a legyőzöttnek…
– Azt üzenem ennek az embernek, hogy próbáljon meg mindennap ötkor kelni, leúszni tizenöt kilométert, mellette angolul hallgatni egy amerikai egyetemen, utána kétszáz vegyesen javítson három másodpercet a legjobbján, jusson be a döntőbe, és ott legyen hatodik. Ha ezt utánam csinálná – szerintem már az ötkor keléssel is bajban lenne –, akkor nem írna ilyeneket.
– A másik: Kovács Ági, fejezd be az úszást!
– Eszem ágában sincsen! Miért fejezném be?
– Mondom, jaj a legyőzöttnek, magyar betegség…
– Nem fejezem be, és bár gondolom, bonyolultabb választ vár, azért nem fejezem be, mert szeretek úszni.
– Szeret úszni, más kérdés, hogy milyen szinten fog…
– Ha úgy érezném, hogy nincs viszszaút a csúcsra vagy a közelébe, akkor nem csinálnám tovább. Ha nem érezném belül a motivációt, azt, hogy ismét lehetnek kiugró sikereim, akkor nem csinálnám.
– Megviselte, hogy Barcelonában egyetlen érmet sem nyert?
– Nem történt tragédia. A tragédiák nem az uszodában történnek, hanem az utcán, a családokban vagy éppen Irakban. Biztosan ismeri Kristy Kowalt. Ô amerikai, és Sydneyben mögöttem lett ezüstérmes.
– És szintén nem ért el semmit Barcelonában.
– Igen, Kristy szintén nem jutott be a kétszáz mell döntőjébe. Az elődöntő után odalépett hozzám, és a vállamon zokogott. Ennyi. Tudom, hogy holnap már nem gyötri magát azon, hogy olimpiai ezüstérmesként kiesett, mert tudja, mindent megtett a sikerért. És attól sem kell tartania, hogy bántani fogják azért, mert elmaradt az érem. Neki mondjuk könnyebb, hiszen rengeteg amerikai úszó van. Ha az egyik nem nyer, majd nyer a másik. Nincs akkora teher rajat. Az utóbbi években viszont minden attól függött, hogy én nyerek-e, vagy sem. Higgye el, ez a nyerési kényszer is megviseli az ember idegeit. Vagy itt van a kétszáz mell győztese, a szintén amerikai Beard. Az utóbbi években sehol sem volt, képtelen volt normális időket úszni. De nem kergették el, mert tudták, ez a lány volt már olimpián dobogón, miért bántanák. Arizonában jár egyetemre, és érdekes módon pont akkor indult meg ismét felfelé, amikor az egyetemen elkezdett úszni. Mondta is, sokat jelentett neki az, hogy tanul is, úszik is. Visszanyerte az erejét, a munkába vetett hitét, és lám, aranyérmes lett, még a kínai világcsúcsát is beállította.
– Azt hallani, az úszószövetségben szeretnék elérni, hogy hazajöjjön, és itthon készüljön fel az olimpiára. Megteszi?
– Nem jövök haza.
– És ha így garantált lenne az olimpiai arany?
– De egyáltalán nem az, ugyanis nem attól függ, hogy hol úszom. Nézze, szép dolog a sport, nagyon szép, csak nem ebből áll az élet. A jövőm csak nekem fontos. Én eddig Kovács Ági voltam, az úszó, aki örömet szerzett az embereknek. Csak le kellett ülni a televízió elé, bekapcsolni, és egy pohár üdítő mellett megnézni, ahogyan aranyérmes leszek. Jó program, nem vitás. Azonban nekem saját életem van. Mit gondol, tíz év múlva fontos lesz valakinek, hogy van-e állásom? Érdekelni fog valakit, hogy meg tudom-e venni azt az ágyat, amelyről álmodom. Nem hiszem… A jövőm nekem fontos, éppen ezért nem jövök haza, Amerikában ugyanis értékes diplomát szerezhetek, tökéletesen megtanulhatok angolul, így ha befejezem az egyetemet, biztosan elhelyezkedhetek el egy jövedelmező állásban. És ami szintén fontos: Arizonában is értenek az úszáshoz, jó edzéseket tartanak. Nem a kinti tréningekkel van a gond, hanem azzal, hogy a mellúszás elképesztő fejlődésnek indult, én pedig nem vagyok gép, aki minden másodpercben azt hozza, amit elvárnak tőle.
– Erre a monológra azt fogják mondani: rendben, ha Kovács Ági tanulni akar, akkor tanuljon, de felejtse el az anyagi támogatást.
– Meggyőződésem, engem nem kikezdeni kellene azért, mert a jövőmre is gondolok, hanem talán példaként állítani. A mai Magyarországon, a mai világban sajnos az emberek a mának élnek, nincs jövőképük. Nekem van, és nem hiszem, hogy szégyenkeznem kell azért, mert tanulni akarok, mert képezni akarom magamat. Talán értékelni kellene, hogy van itt egy ember, aki mindent elért az úszásban, ám nem elégszik meg ennyivel, hanem továbbra is motivált, az életben is meg akarja állni a helyét, és mellette úszni is akar, mert szereti.
– Ha belegondolok, az orosz Popov hosszú évekig nem nyert semmit, az Omega mégsem zavarta el, erre most ismét világbajnok…
– Nálunk más a gondolkodás. Talán azért is, mert magas a mérce. Egerszegi Kriszti olyan pályafutást produkált, amelyben csupán egyetlen hullámvölgy volt. Ugyanez igaz Darnyi Tamásra. Veretlenül fejezte be a pályafutását. A tendencia nem ez. Popov karrierjében is volt hullámvölgy, másokéban is van. Továbbmegyek: minden ember életében vannak hullámvölgyek. Vagy a családban, vagy a munkahelyén, bárhol. Nekem most jött el. Törvényszerű, ezt a törvényszerűséget pedig meg kell érteni mindenkinek. Most persze meg lehet csinálni azt, hogy ha Kovács Ági nem nyer aranyat, akkor üldözzük ki a világból is, ám felesleges. Részben mert hidegen hagy, részben mert én nem azért úszom tovább, mert le akarom rombolni a rólam kialakult képet. Azért úszom, mert nem fárasztanak az edzések, és mert nem tettem le arról, hogy az athéni olimpián éremközelben legyek kétszáz vegyesen.
– Mellen erre jelenleg csekély esélye van…
– Látni kell, amikor 1995-ben berobbantam, nem voltak jelentős riválisaim Európában. Hosszú éveken át nem. Azt is mondhatnám, szerencsém volt. De azért senki sem lehet mérges rám, mert közben ezen a kontinensen is lendületet kapott a szakág. Miért lenne az baj, hogy megjelent az osztrák Jukic, a svéd Igelström vagy a brit Baker. Ôk nem nyerhetnek, csak én? Egyszóval csinálom tovább, ha jobban megy, örülök, ha nem, bosszankodom, de egy biztos: tragédiaként sohasem fogom megélni, ha nem kerülök dobogóra. Nyertem olimpiát, világbajnokságot kétszer, Európa-bajnokságot hétszer. Miért lenne tragédia, ha nem nyernék több aranyat? Ha elvesztenék valakit a szeretteim közül, az tragédia. Ha nem nyerek érmet, az nem az. Az csak maximum bosszúság. Emlékszem, három éve, a helsinki Európa-bajnokságon nyertem két aranyat, azonban kétszáz mellen második lettem. Szinte mindenhol azt éreztették velem, most aztán lógó orral kell hazamennem, a repülőtéren is síri csönd fogadott. Én pedig ott álltam a két aranyammal, és nem értettem, miért kell nekem szégyenkeznem egy ezüst miatt? Tényleg, miért kell? Magyarországon a sportban kegyetlen maximalizmus van. Az eredmény mögött elvész az ember. Szélsőséges minden. A svéd Alshammar a világ egyik legjobb úszója. Barcelonában nem megy neki. Én úgy fogalmazok: most kevesebbet tett bele, hogy aztán Athénban ismét ott legyen a legjobbak között. Ember, érzésekkel, fáradtsággal, örömmel, bánattal. És biztos vagyok benne: Svédországban senki sem azt mondja, ez az Alshammar egy hálátlan dög. Nem, azt mondják, annyi mindent tett már értünk, megérdemli a bizalmat.
– Szóval nem a csúcson kell abbahagyni…
– Nem, akkor kell, ha már nem szerez örömet. És ne haragudjon rám senki, de nekem továbbra is örömet jelent az úszás.