Rolando, az Atlético támadója

– Nem túlzás: páratlan lehetőséghez jutott.
– Annál is inkább, mert utánanéztem, s kiderült, én leszek a hetedik magyar labdarúgó, akit brazil klub foglalkoztat – vágta rá kapásból Tüske Roland (bocsánat: immár Rolando). – Az más lapra tartozik, hogy négy évtizede is van annak, hogy egy honfitársam a Corinthiansban szerepelt.
– Mikor, kitől hallott először az Atlético érdeklődéséről? Ja, és az is érdekelne, mit szólt hozzá?
– Bíró Péter, a Lombard tulajdonosa tájékozatott az ügyről még tavaly. Elárulom, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az egésznek, tudja, hogy van ez, az ilyen meseszerű történetekbe nem szívesen éli bele magát az ember. A fordulópontot Mario Henrique Moenighoff magyarországi látogatása jelentette. Gyakorlatilag ő a Paranaense elnökének a jobbkeze, negyven éve járja a pályákat, azt állítják róla, olyan szeme van, mint a sasnak. Szóval, azok után, hogy a kiküldött videoszalagokat megtekintette, úgy ítélte meg, élőben is megnéz. Moenighoff a Monor elleni bajnokin ült fel a lelátóra, ám azon a napon, a csapathoz hasonlóan, én is borzalmas teljesítményt nyújtottam.
– A gyepről lefelé bandukolva mire gondolt, erről ennyit?
– Sok időm nem volt ezen tépelődni, mivel a brazil vendég hamar odalépett hozzám, és közölte, ne izguljak, még találkozunk. A következő mérkőzésünkön a Demecsernek három gólt lőttem, kár, hogy épp akkor szállt fel Moenighoff gépe, amikor az első gólt szereztem… Aztán kiderült, nem azért ment el, mert elfelejtett, hanem azért, mert váratlanul hazarendelték. Hozzátenném még, a kapcsolatot azután is tartottuk, gyakorlatilag óránként váltottuk a faxokat. Bíró Péter szerint hetvenkilónyi papír jött össze a levelezgetésekből…
– A konkrét ajánlat mikor futott be?
– Decemberben. Az pedig a múlt héten vált véglegessé, hogy csütörtökön repülőre ülök, és Zürichet, majd Sao Paulót érintve meg sem állok Curitibáig.
– Azt hallottam, a végén már az ön kezében volt a döntés.
– Ez így igaz. Nem tagadom, sokáig rágódtam, hogy menjek vagy maradjak.
– Már megbocsásson, de nem értem, miért. Én speciel az első hívást követően rohannék a reptérre.
– Én mégis gondolkodtam. Érveket, ellenérveket sorakoztattam fel, tekintettel kellett lennem a családi helyzetemre, éppúgy, mint az anyagiakra. Sok ismerősöm tanácsát kikértem, de senkire nem hallgattam…
– Akadt olyan, aki azt javasolta, hogy kosarazza ki a brazilokat?
– A menyasszonyom… Aztán leültem vele, átbeszéltünk mindent, és most ott tartunk, hogy ha nem is lökdös ki Ferihegyre, megérti, hogy mennem kell.
– Vagyis egyedül lesz a nyárig?
– Nézze, ami Brazíliában megy, az erőltetett menet. Ellentétben a mifelénk megszokottnál, ott nem kell hat napig várni és nyolcat edzeni az újabb mérkőzésig, hetente három meccs van, s közben egy-két tréning. Jó esetben egy héten háromszor találkozhatnék a kedvesemmel, és valljuk be, ez nem lenne szerencsés. De megegyeztünk, ha úgy alakul, hogy maradok, akkor a nyáron jön utánam.
– Semmi félsz nincs önben?
– Nincs! Legalábbis, most már nincs. Nem úgy vágok neki, hogy fél év múlva úgysem kellek nekik; ha ilyen érzések lennének bennem, a fene megehetné az egészet. Megfigyeltem már, a dél-amerikaiak laza, nyugodt emberek, szerintem azt sem tudják, mit jelent az a szó, hogy kapkodás. Számukra az a lényeg, hogy jól érezzék magukat, aztán majd az élet eldönti, mi lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, természetesen azon leszek, hogy kihasználjam ezt a lehetőséget, ám ha valamilyen oknál fogva nem sikerül, akkor sem zuhannék össze.
– Hírlik, ritka kemény fickók a brazil bekkek. Ez sem rémiszti meg?
– Mikor látott utoljára NB I B-s összecsapást? Ne izguljon, idehaza megkaptam a kiképzést, úgyhogy ennél csak jobb jöhet…
– Gyanítom, irigylésre méltó körülmények közé csöppen.
– Az ország leggazdagabb városába készülök… A szegénység már-már ismeretlen fogalom arrafelé. Nyilvánvaló, nekem kizárólag a futballra kell koncentrálnom, minden másról gondoskodnak az illetékesek. Egyébként a szerződéskötéskor nem volt olyan kérésem, amit ne teljesítettek volna. Sőt… Kérdezték például, milyen kocsit kérek, mire azt feleltem, köszönöm, semmilyet, mert nem vezetek.
– Erre beiratták egy autósiskolába?
– Nem, kaptam egy sofőrt. Vagy mondok mást: június harmincadikáig két, ismétlem, két embernek semmi és senki mással nem kell foglalkoznia, csak velem. Képzelje, az egyiküket azért alkalmazzák, hogy a klub légiósait kalauzolja. Nos, a következő hónapokban nem vár rá sok munka, mivel én vagyok az egyetlen külföldi…
– Újdonsült csapattársai közül engedelmével csak egyet emelnék ki: a világbajnoki aranyérmes támadót, Klébersont.
– Furcsa lesz: a nyáron még a televízióban csodáltam, hétfőtől már közelebbről láthatom. Egy csatársorban vele? Nem hangzik rosszul, ugye? Nem én találtam ki, de jó duma: amíg mások aláírásokat, én labdákat kapok majd tőle…

Bíró Péter: ez a szőke fiú sokra viszi

Bíró Péter szombathelyi klubtulajdonos azzal kezdi, hogy a Lombard másfél éve építette ki a brazil vonalat. Első lépésként "szerződtette” Reginaldo de Oliveirát, aki azóta a csapat nemzetközi ügyeiért felel, aztán jött a következő lépcsőfok: a Cruzeiro korábbi kiválóságával, Edenílson Francóval is együttműködési megállapodást kötött.
"Természesetesen egy-két dél-amerikai klasszist szerettünk volna az együttesünkben látni, de mivel rájöttünk, hogy ez nem több, mint egy merész álom, megelégedtünk a tehetséges fiatalokkal – halljuk az elöljárótól. – Edenílson két hétig volt nálunk, tanulmányozta a gárdát, figyelte, mely posztokon lenne szükségünk játékosokra. Egyszer szóltam neki, hogy a mi tízesünket is nézegesse, mert szerintem van jövője. Na, ő volt Tüske Roland.”
Mivel Edenílson kiváló kapcsolatokkal büszkélkedhet Portugáliában és Spanyolországban, immáron azon dolgoztak, hogy a támadót arrafelé értékesítsék. Kis híján mégis Itáliában kötött ki…
"Amikor a Tatabányával az Intertotó-kupában szerepeltünk, a Brescia ellen is játszottunk – mondja a tulajdonos. – A párharc után az olaszok jelezték, kell nekik Roland. Hogy az üzlet nem köttetett meg, az csupán azon múlott, hogy a klub katasztrofális helyzetbe került, egy pontnyira volt a kieséstől, és a szurkolók megnyugtatására nem egy »ismeretlen« futballistát, hanem egy nagy nevet kellett szerződtetniük.”
Visszatérve a brazil szálhoz: Bíró Péter biztos benne, Tüske megállja a helyét az Atléticónál. Elvégre ő már akkor kijelentette, hogy "…ez a szőke fiú sokra viszi”, amikor a szőke fiú még a Vasas tartalékgárdájában rúgta a labdát.
"Mielőtt félreértenék, szögezzük le: Roland nem afféle próbajátékra megy, igenis szerződtette az egyik legnépszerűbb brazil alakulat – teszi mindehhez hozzá. – Az első csapat húszas keretébe tartozik, Klébersonnal alkothat majd ékpárt. Bár nekem, mint a feljutásra törő Haladás vezetőjének nehéz volt lemondanom róla, az ő érdekében el kellett engednem. Az azért megnyugtat, hogy megígérte nekem, hosszú és sikerekben gazdag nemzetközi karrierje után a Lombardban fejezi be pályafutását…”