A siker titka: a tapasztalat

Hat autós párosunk és egy motorosunk rajtolt a viadalon (természetesen szervizkamionjaik kíséretében), közülük azonban mindössze a Kis Sándor, Czeglédi Péter, valamint a Palik László, Darázsi Gábor duónak sikerült befejeznie a viadalt.
– Ha az embernek nincs technikai gondja, akkor ez is csak egy verseny, amit teljesíteni kell – mondta Kis, akinek kétszer is elromlott a sebességváltója. – Mindennap új szelektív szakasz, új terep, új kihívás. Annyiból nehezebb, mint például a Világkupa-futamok, hogy sokkal hosszabb. Szerintem az első harmincban lehettem volna, ha nincsenek a váltóproblémák, de hát ez technikai sport…
– Volt olyan szakasz, amit szívesen kihagyott volna az életéből?
– Két nappal a vége előtt nagyon elfáradtam. Az utolsó száz kilométert kormányszervó nélkül tettük meg, és ez annyira kikészítette a csuklómat, hogy utána alig bírtam fogni. Eddig se voltam puhány ember, de ezen a viadalon még tovább keményedtem.
– Ön korábban autókrosszozott. Összehasonlítható a két szakág?
– Abszolút nem. Az autókrossz sprintverseny, pillanatok alatt lezajlik egy futam, a terepraliban meg hetekig kell autózni, és akkor még mindig nem nyertél, csak bent vagy a célban. Meg azért sincs összehasonlítási alapom, mert autókrosszban sohasem mentem Világkupa-futamokon, és nem volt ilyen magas színvonalú technikai hátterem, mint most.
– Hogyan fogalmazná meg egy mondatban a Dakar lényegét?
– Ha itt vagy, az a baj, ha meg nem, akkor az. Tavaly, amikor a tévé előtt ülve néztem a versenyt, nagyon szenvedtem, hogy én nem lehetek ott az indulók között, az idén meg egy-egy pokoli szakasz után megkérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek itt. De most már tudom. Célba kellett érnem azért, hogy újra visszajöjjek…
A navigátorokról általában kevés szó esik, pedig a terepraliban legalább akkora szerepük van, mint a sofőrnek. Czeglédi Péter hiba nélkül navigálta végig ezt a 8552 kilométert, miközben nemcsak az volt a feladata, hogy diktálja, merre kell menni, hanem az is, hogy csillapítsa a heves vérmérsékletű pilótáját. "Az utolsó előtti napon már gondolkodtam azon, hogy lenyúlok a kalapácsért, és elkezdem ütni Sanyi sisakját – vallotta be mosolyogva Czeglédi. – Tudja, neki az a hibája, ami a jó tulajdonsága is, hogy vérbeli autóversenyző. Hiába mutogattuk neki, hogy mennyi minden szét van törve az autón, amikor meglátott egy jó szakaszt, elkapta a hév, és nyomta a gázt.”

Ez bizony csapatsport!

Palik László és Darázsi Gábor azzal a határozott céllal vágott neki a viadalnak, hogy célba ér. Hogy az eredménnyel nem törődik, viszont úgy "beosztja” az autót, hogy biztosan kitartson a célig. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezzel a dízel Toyotával nem is nagyon lehetett volna versenyre kelni a "lóerőgyárakkal”. Arra azonban tökéletesen megfelelt, amire kellett: eljuttatta gazdáit Sarm el-Seikig.
– Megpróbáltam az eszemben tartani azt, amit az elmúlt években tanítgattak nekem a Dakarról, és eme jó tanácsokat figyelembe véve autóztam. Húsz éve álmodom arról, hogy egyszer majd áthaladok a Dakar céldobogóján, és most ott van a "bizsu” a szélvédő mögött. Mert megcsináltuk!
– Mi volt a viadal legnagyobb tanulsága?
– Hogy itt mindig a következő nap a legfontosabb. Minden este, amikor célba értünk, körülbelül félórán keresztül boldog voltam, hogy sikerült, azután azonban már elkezdtem a másnapon gondolkodni. Direkt nem éltem bele magam semmibe, mert tavaly óta tudom, mekkora csalódás, ha az ember nem éri el a célját.
– Hogy aludt az utolsó előtti éjszakán?
– Hajnal kettőkor felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, mert össze-vissza kavarogtak a gondolataim. Nehéz volt elhinni és feldolgozni, hogy ezúttal átengedett a sivatag, és már csak egy rövidke tengerparti szakasz van hátra.
– Hogy bírta energiával?
– Nem panaszkodhatom, igaz, a verseny előtt hónapokig napi kettőt edzettem, hogy bírjam a kiképzést. Nem is a fizikai megterhelés viselt meg, hanem inkább az, hogy itt egyetlen pillanatra sem kapcsolhat ki az ember. Mert lehet, hogy van egy hatvan kilométeres sík szakasz, de ha csak egy gödör is meglapul, amit nem veszel észre, akkor vége, és lehet, hogy neked is véged. Az a Toyota, amelyben meghalt a francia navigátor, korábban napokig versenyzett velünk…
– Összességében élvezte a versenyt?
– A Dakar számomra a megvalósult álom, de azért igyekeztem nem elveszíteni a fejemet. Rájöttem, hogy itt az egyéni ambíciót alá kell rendelni a csapatérdeknek. Mert ez igenis csapatsport.
Darázsi Gábor nemcsak navigátorként szerepelt a csapatban, hanem főszerelőként is. Ô felelt azért, hogy a Toyotával minden rendben legyen, és menet közben sem csak az utat figyelte, hanem az autó hangjait is. "Bíztam benne, hogy kibírja a gép, de hát az autósportban senki sem mehet biztosra – mondta Darázsi. – Bevallom, felszisszentem az ugrásoknál, és többször mondtam is Lacinak, hogy vegyen vissza, mert még sok van hátra. Főleg akkor volt nagyon rossz, amikor már nem volt mögöttünk a szervizkamion, amely felborult Szivában. De azt hiszem, szemernyi okunk sincs a szégyenkezésre, mert remek állapotban hoztuk célba a mi kis Toyotánkat.”

A végén lelassult az idő

Richard Sainct megcsinálta. Azok után, hogy tavaly minden versenyét megnyerte, azok után, hogy a szakemberek mégis a kéthengeres KTM-mel induló Meoninak adták a nagyobb esélyt. De a csöndes, visszafogott, kölyökképű francia másként gondolta. Felült az egyhengeresére, és mindig ésszel motorozva besöpörte a harmadik Dakar-győzelmét.
– Noha már harmadszor élem át, még mindig felfoghatatlan számomra a győzelem a sivatagi show-n – mondta Sainct. – Most sokkal nagyobb nyomás nehezedett rám, mint a korábbi alkalmakkor, hiszen én nyertem a Világkupát, úgyhogy esélyesként indultam. Az első két hét hamar elszaladt, az utolsó egy azonban nagyon keservesen telt.
– Tartott Meonitól?
– Nagyon. Aztán jöttek a technikai gondjai, és én előnybe kerültem. De hát ilyen a motorsport.
– Nem gondolkodott azon, hogy ön is átül egy sokkal erősebb kéthengeres motorra?
– Nem, én jobban szeretem az egyhengerest, mert kisebb a súlya és sokkal könnyebben irányítható.
– Mi a sikere titka?
– A tapasztalat. Az, hogy évek óta versenyzek a sivatagban, az, hogy ismerem a dűnéket. És persze az is lényeges, hogy az ember ne hibázzon, és hogy a motor se hagyja cserben. Szóval szerencse is kell a sikerekhez.
– Mikor érezte úgy, hogy már zsebben van a győzelem?
– Csak vasárnap. Bevallom, már nagyon vártam azt a reggelt, azt a harmincnégy kilométeres szelektív szakaszt. Peterhansel példája megmutatta, hogy még az utolsó előtti napon is lehet veszíteni. Úgyhogy én kivártam az utolsó pillanatot az ünnepléssel.

Duplázni fantasztikus

Egészen az utolsó előtti napig úgy tűnt, hogy Maszuoka Hirosi nem tudja megvédeni a tavalyi címét. Az első pillanattól kezdve Stéphane Peterhansel állt az élen, az utolsó hétre az előnye már akkora volt, hogy a japán nem is erőltette a küzdelmet. Aztán Peterhansel egy nappal a vége előtt ráhajtott egy sziklára, leszakadt az autója eleje, és Maszuoka ölébe hullott a győzelem.
– Nagyon szomorú vagyok Peterhansel miatt, mert igazán jól versenyzett. Egy apró hiba nagyon sokba került neki. A Mitsubishi számára nagyon fontos volt ez a győzelem, és remélem, ez a történet itt nem ér véget. Szeretnék még nagyon sokszor küzdeni Stéphane ellen.
– Hogyan emlékszik vissza az idei viadalra?
– Remek volt, nagyon gyors, és volt néhány igazán kiváló szelektív szakasz Tunéziában és Líbiában. Ugyanakkor azonban kemény is volt. Mindennap százhatvan-száznyolcvan kilométer per órás átlagsebességet produkáltunk, és ez veszélyes tud lenni. A többiek sokat kockáztattak, én azonban megpróbáltam a lehető legbiztonságosabban autózni.
– Véget ért az izgulás, jöhet az ünneplés!
– Nagyon fontos az ember életében, hogy egyszer nyerjen a Dakaron. Másodszor győzni azonban egyszerűen fantasztikus, úgyhogy ezt tényleg meg kell ünnepelni…