S míg a betűket e drukker logikus sorrendbe állította, addig az aligha lehetett elképzelhető, hogy valós választ adott volna a meccs előtti dilemmára: a tabella első két helyezettjének összecsapásából vajon melyik gárda kerül ki győztesen.
Nem is volt könnyű jósolni, hisz mind az MTK, mind a Fradi erős öszszeállításban kezdett (no, az azért nagy kérdés volt, hogy az eltiltott Illés Béla hiányát mennyire érzik meg a hazaiak, és az első félidő eseményeit ismerve már előre elmondható, hogy bizony megérezték), de ezt a csatát nyílttá tette maga a tét: a kék-fehérek az őszi első helyük megőrzéséért küzdhettek, a zöld-fehérek pedig továbbra is az élre vágynak. Szóval adott volt minden egy remek meccshez (azért szurkolóból lehetett volna több…), az elszántság nem hibázott, eleinte a stílussal sem volt gond, ám később a küzdő felek már igencsak hektikus futballt produkáltak. Alig tizenöt perc alatt egy Zavadszky Gábor-lövést jegyzett fel a krónika, mígnem Gera Zoltán szó szerint elpókfocizta magát az MTK 16-osáig. A Ferencváros csatáráról tudott, hogy képes különböző tornamutatványokra, ezúttal azonban nem a gólja utáni kézenátfordulása érdemel említést, hanem az, ahogy négykézláb indulva térden állva kilőtte Hajdu Attila kapujának jobb felső sarkát.
Ez a fura találat jót tett a meccsnek – ráadásul Szűcs Lajos kapuja mögött egy petárda is landolt, ami szinte gránáterővel robbant fel a hirdetőtáblák mögött, és ez a hang mindenkit felébreszthetett –, az MTK rögvest feljebb tolta védvonalát, ráérezve arra, hogy az elegáns, kényelmeskedő futball ezen a mérkőzésen nem lehet elég. De ez a fellángolás csak percekig tartott, mert idővel aztán ismét laposabbá vált az összecsapás, s említést érdemlő esemény híján azon "csemegézhetett” a találkozót néző ember, hogy az edzők egy csatár (Ferenczi István, illetve Tököli Attila) mögé rendelték a támadásban amúgy aktív futballistákat. Ez a húzás nyilván célszerű megoldás egy nagy meccs apropóján, hiszen egyfajta stabilitást ad a gárdának, de nem szolgálja, mint ahogy most sem szolgálta a tempós és kapura veszélyes futballt. Így az első félidő inkább a hibás megoldásokról, semmint a vérpezsdítő, nagy helyzetekről és a szórakoztató labdarúgásról szólt…
Az edzők mindenesetre elégedettek lehettek (a korábban éppen az MTK-t bajnoki címig vezető Fradi-tréner, Garami József részéről ez abszolút érthető is volt), de a lelátón mindenki kíváncsian azt várta: vajon az egyformán teljesítő húsz mezőnyjátékos közül melyik lepi majd meg különlegesebb produkcióval a közönséget a folytatásban.
Nos, ez senkinek sem sikerült…
Mestermérleg
Egervári Sándor az MTK Hungária vezetôedzôje:
Az elsô gólig a Ferencváros akarata érvényesült, utána mi irányítottuk a játékot. Örömteli, hogy tíz emberrel is benne volt a játékunkban az egyenlítés, ám sajnos ez nem sikerült. Gratulálok labdarúgóimnak, hiszen emberhátrányban is mindent megtettek a fordításért, becsülettel küzdöttek.
Garami József a Ferencváros szakmai igazgatója:
Jól kezdtük a mérkôzést, az elején elégedett voltam a játékunkkal. A gól után furcsa módon elkezdtünk kapkodni, és sok labdát eladtunk, átvette tôlünk az irányítást az MTK. A kiállítás után nem tudtuk kihasználni a létszámfölényünket, de a lényeg a gyôzelem. Mondani sem kell: örülünk a három pontnak.
Lipcsei Péteren és Daniel Rednicen kívül nem akadt olyan játékos, aki profira emlékeztető módon kapura vagy legalább afelé tudta volna lőni a labdát, a minőségi passzok hiányát pedig ezúttal ne is említsük, mert ez a magyar pályákon ugyanolyan hiánycikk, mint így, télvíz idején a frissen szedett földieper a Lehel piacon. Ébresztőt is kiáltott az oly’ kritikus közönség is, hiszen a nem túl míves második félidei produkció sok embernek eszébe juttathatta, hogy hétszáz, avagy ezernyolcszáz forintot fizetett a belépőjegyért, de a jó futballcirkuszi előadás helyett majdhogynem csak bohóckodást láthatott… Esés, kelés, kiabálás volt bőséggel, pontos passz, tempós sprint, mesteri labdakezelés alig-alig. Aztán felharsant az elégedetlenkedő fütyülés, mert Bede Ferenc kiállította Komlósi Ádámot – és az elkeseredettség olyan nagy volt ekkor, hogy az MTK-val szimpatizáló nézők valamelyike a sajtóteraszra dobott egy teli szotyisszacskót, majd néhányan érthetetlen módon válogatott szidalmazások közepette ökölpárbajra hívták az egyik ősz tudósítót…
Ne legyünk teljesen igazságtalanok a meccset illető kritikával, a csapatok küzdőszellemére nem lehetett panasz (csakis ezért értékeltük közepesre a 185. örökrangadót), jóllehet a 61. perctől ember- és gólhátrányban játszó MTK fegyvere nem lehett más, mint a fogcsikorgató szenvedés. De a győzelmet a Ferencváros csikarta ki, és a zöld-fehérek akár az élre is állhatnak, hiszen pénteken halasztott mérkőzést játszanak a Kispesttel, és ha akkor is nyernek, akkor első helyen zárhatják az őszt. Summa summarum: az összkép nem volt túl szívderítő, a magyar labdarúgás legnagyobb meccsén éppenséggel csak a futball hiányzott, emígyen abban csak reménykedhetünk, hogy évtizedek múltán a hasonló mérkőzések előtt rejtvényt fejtő emberek könnyűszerrel oldják meg a feladványt – tizenegy betű, az MTK és a Ferencváros csapata játssza. Örökrangadó…
Fény és árnyékIllés Béla eltiltása miatt nem szerepelhetett az örökrangadón. Hiányzása érzékeny veszteség volt a kék-fehéreknek, de a hazai szurkolók mégsem haragudtak a csapatkapitányra. Akkor, amikor Illés Béla a kezdés előtt negyedórával civilben a Hidegkuti-stadion VIP-páholya felé lépcsőzött, a lelátón gyülekező drukkerek hangos üdvrivallgással köszöntötték nagy kedvencüket.
Az emberi primitívség, úgy tűnik, határtalan. Néhány szurkoló zöld-fehér sállal a nyakában a Hungária körúti stadionhoz közeli Ciprus utca sarkán teli torokból üvöltötte az utóbbi években már oly sokszor hallott rigmust: "Indul a vonat Auschwitzba!” A bántóan torzult viselkedés és gondolkodásmód ezen a vasárnapon még sötétebbé tette a manapság amúgy sem oly idilli budapesti estét…