Támadhatatlan taktika

Meglehet, Coverciano archívumában is megkülönböztetett helyre kerül a Milan parádés győzelme, mint a taktikai mesterművek egyik legszebb példája. Igaz, a híres itáliai edzőképző katalógusában alkalmasint megcsillagozzák majd az anyagot, elvégre Carlo Ancelotti a félszigeten megszokottól némiképp elütő haditervvel küldte harcba csapatát, avagy kevés olyan olasz gárda van, amelynek öltözőjében a BL-címvédő látogatása előtt kiadatik a jelszó: támadni, mindenáron! A catenaccio felkentjei nyilván hányták magukra a keresztet, amikor tíz perccel a befejezés előtt a centerhalf Alessandro Costacurta a jobb oldalon, a madridi térfél közepén tűnt fel, egy kontrát vezérelve. Ezen az estén ez is belefért.
A semleges nézők egyébiránt rengeteget köszönhettek Ancelottinak, hiszen ez a megközelítés az utóbbi időszak egyik legpazarabb meccsével ajándékozta meg Európát: őrült iram, kevés fault, klasszis megoldások elöl-hátul – a kapusoknak (és a partjelzőknek) köszönhetően csak egy gól, ám emiatt senki nem bánkódott, végtére is a játék egészen elsőrangú volt.
"A Reallal szemben védekező alapállást felvenni óriási kockázatot jelent – szögezte le Ancelotti a találkozót követően. – Ez abból a meglódulásból is lemérhető, amelyből a gólt szereztük: ugyan egy időre a védővonalunk elé tolták fel az állásaikat a madridiak, mi azonban a labdaszerzésnél nem azt néztük, hogy miképpen tarthatnánk meg, s fújhatnánk egy keveset, hanem azt kerestük, miképpen lehet azonnal támadást indítani. Megpróbáltuk ráerőltetni a játékunkat a Realra, s ezt a tervünket a mérkőzés nagy részében sikerült is megvalósítanunk.”
Természetesen az is kockázatot jelent, hogy az efféle felfogással terület nyílik Zinedine Zidane és Luis Figo előtt, csakhogy a két régi motoros, Paolo Maldini és Costacurta újfent bebizonyította, azért a sebesség megkopása olykor "elfedhető” a hatalmas rutinnal. Persze, dolgukat megkönnyítette, hogy a Real akciózgatásában máskor óriási szerepet vállaló két perpetuum mobile, Roberto Carlos és Míchel Salgado az idő jelentős részét kénytelen volt a saját térfelén tölteni, minthogy a milánóiak támadófelfogása okán többször kellett visszafelé rohanniuk a széleken, mint előre. Miképp az sem hajtotta a Real malmára a vizet, hogy hiányzott a labdaszerzés specialistája, Claude Makelele a maga kemény becsúszásaival, így az a kevés szabad labda, amelyet meg lehetett szerezni a középpályán, többnyire a Milané lett. S minthogy az olaszoknál eleinte Rui Costa, majd a záró húsz percben Rivaldo rendkívül intelligensen szervezett – passzolt, ha kellett, tartotta a labdát, midőn arra volt szükség –, a hispánok olykor csak vergődtek (nem tudni, Ronaldo nagyobb kalamajkát tudott volna-e kavarni – viszont tény, Fernando Morientes hatékonysága a nullával volt egyenértékű).
Vicente del Bosque mindazonáltal még az ezt firtató kérdésre sem volt hajlandó sóhajtozva válaszolni: "Nem számított, hogy hányan hiányoztak: aki a pályán volt, megfelelően teljesített – mindössze arról van szó, hogy kikaptunk egy jobb csapattól egy igazán kitűnő mérkőzésen.”
Nagy kérdés ugyanakkor, hogy meddig tűr a sztárgárda vezetése, hiszen a Real egy, a Mariana-árkot idéző szakadékban vergődik: utolsó tíz tétmeccséből mindössze egyet fogott, a BL-ben pedig immáron ötödször támolyogtak le a gyepről a címvédők nyeretlenül. Milánóban ugyanakkor igencsak boldogok: négy napon belül elejtették az Intert és a Realt is. Vagy ahogy Maldini lihegte: "Iszonyúan elfáradtunk, de hihetetlenül boldogok vagyunk…”