Borkai Zsolt nosztalgiázhat

Azt mondja, boldog lenne, ha Csollány Szilveszter megszerezné a világbajnoki aranyat Debrecenben. Akkor ugyanis nem ő lenne a sorrendben utolsó férfi világbajnokunk. No nem mintha teher lenne cipelni ezt a megtisztelő címet, csak hát tizenöt éve már annak, hogy magyar tornásznak szólt a Himnusz világbajnokságon, és ez egy kissé kezd elkeserítő lenni.
Tizenöt év!
Nagy idő! Borkai Zsolt hajában azóta megjelentek az első ősz hajszálak, bajuszát levágatta, kis pocakot is eresztett, és ma már csak nosztalgiaként él benne az a bizonyos 1987-es rotterdami világbajnokság.
– Három éve már annak, hogy megválasztották a győri Honvéd Középiskolában igazgatónak, ahol olyan gyerekekért felel, akik akkor születtek, vagy még nem is éltek, amikor ön azt a bizonyos világbajnoki címet szerezte.
– Hát, az biztos, hogy régen történt… – nevet az olimpiai és világbajnok Borkai Zsolt. – De azért a srácok többnyire tudják, hogy mit csinált Borkai Zsolt mielőtt iskolaigazgató lett. Nem mindennapos beszédtéma ez az iskolában, amit egyáltalán nem bánok, hiszen szeretném, ha gyerekek más értékek alapján ítélnének meg engem.
– A tornászmúltját, sportolói habitusát ismerve azért nehéz önt morózus igazgatóként elképzelni. Főleg egy katonai középiskolában, ahol egészen más, keményebb szabályok határozzák meg az iskolai életet.
– Azért nem olyan rettenetes ez az iskola, és én egyáltalán nem vagyok morózus iskolaigazgató. Megvannak az elveim, amelyek alapján elképzelem a működésünket, és amelyek illeszkednek egy honvéd iskola követelményeihez. Ugyanakkor teljesen demokratikus minden, ha valamelyik kollégának vagy diáknak problémája adódik, bátran fordulhat hozzám, segítek a gondok megoldásában.
– Ez azért is érdekes, mert alig két évvel ezelőtt nem sikerült megoldania egy konfliktust, ami nem az iskolai életéhez, hanem a tornához kötődött. Pontosabban váratlanul és indokok nélkül kiszállt az elnökségből és a nemzetközi pontozóbírói vizsgát sem tette le. Érezhetően haraggal távozott a tornából. A mai napig él ez az érzés a szívében?
– Az túlzás, hogy haraggal távoztam, egyszerűen úgy éreztem, el kell távolodnom a tornától. Az indokokról akkor sem beszéltem, és most sem akarom fejtegetni. Persze, ebben a szakításban az is közrejátszott, hogy iskolaigazgató lettem és hirtelenjében rengeteg munkám lett.
– Nem hiányzik?
– A torna? De nagyon hiányzik. Csak régen történt már minden, és úgy érzem, nincs miért visszatérnem. Sem elnökségi tagként, sem pontozóként. Az iskolában megtaláltam a helyemet, nagyon jól érzem magam és meglehetősen leköt a munkám.
– De azért arra csak szakít időt, hogy eljöjjön a debreceni világbajnokságra?
– Természetesen. Egy hazai rendezésű világversenynek amúgy is különös varázsa van, akár a küzdőtéren, akár a nézőtéren éli át az ember.
– Ön ezt a küzdőtéren is átélhette, hiszen részt vett az 1983-as budapesti világbajnokságon.
– Tizennyolc éves voltam akkor, és az volt az első világversenyem. Képzelheti, micsoda élmény volt! Fantasztikus érzés, amikor több ezer ember érted, a te gyakorlatodért szorít, és ha ez még sikerrel is párosul, mint akkor Guczoghy György esetében… Szóval ez elmondhatatlan! Azt a mai napig bánom, hogy rontottam a lólengésben, hiszen akkor akár döntős is lehettem volna, ami még szebbé tette volna számomra ezt a világbajnokságot.
– Csollány Szilveszternek sikerülhet hazai közönség előtt aranyérmet nyernie?
– Sikerülnie kell! Bár két éve már, hogy nem vagyok benne a tornában, azt tudom, hogy fizikálisan és mentálisan is képes a győzelemre. A mezőnyben rendkívül ritka, hogy ennyire erős legyen valaki, mint Szilas. Ráadásul öt világbajnoki ezüstérme van, így neki már nagyon kijárna egy nagy diadal. Amúgy rendkívül nehéz helyzetben van, hiszen nagyok az elvárások vele szemben. Az olimpiai sikerével nem csak ő, hanem a hazai közvélemény is belekóstolt a győzelem ízébe, és igazából aranyéremmel kalkulál mindenki.
– Csollány most nehezebb helyzetben van, mint ön 1987-ben volt?
– Annyiban igen, hogy itthon rendezik a világbajnokságot. Amúgy annak idején nekem is megvoltak a nagy riválisaim, és ugyanolyan keményen meg kellett dolgoznom egy tíz pontból kiinduló gyakorlatért, mint most neki.
– Tehát a torna nem sokat változott?
– Ezt nem állítom, sokat változott. A szabályok, a követelmények nehezebbek, ám az egyáltalán nem vált a javára, hogy ma már szinte csak szerspecialistákat lehet látni. Annak idején is megvoltak az adott szerek királyai, ám azok a versenyzők a többi szeren is képesek voltak egy erős átlagot nyújtani, máskülönben nem lehettek a csapat tagjai.
– Ha most lemenne a tornacsarnokba, mire lenne képes?
– Ne viccelődjön velem! Harminchét éves elmúltam, nem vagyok már tinédzser! Persze a mozdulatok még élnek az emberben, de újrakezdeni már nem tudnám. Viszont mindenre emlékszem, előttem vannak az edzések, a versenyek, hogy mikor mit kellett csinálnom.
– Tehát az önre is érvényes, hogy az egykori élsportolót egész életében elkíséri a sportága. Még akkor is, ha kikerül a mindennapi körforgásból.
– Ez így van. A sportmúltam meghatározta és meghatározza az életemet. De szerintem ez nem törvényszerű. Ahhoz, hogy kamatoztatni tudjad a sportmúltadat, olyan jellemre is van szükséged. Ezeket a sikereket tudni kell kezelni, csúnyán fogalmazva a javadra fordítani.
– Gondolom, itt elsősorban az anyagiakra gondol.
– Nem csak arra. Az erkölcsi megítélés ugyanolyan fontos a számomra. És az mindig nagy öröm számomra, ha látom, még nem felejtettek el.
– Elégedett ember?
– Nem látszik rajtam?
– De, csak a szavaiból azt veszem ki, hogy bár küzd ellene, a torna mégiscsak hiányzik önnek.
– Persze, hogy hiányzik! Az örök szerelme mindig hiányzik az embernek. Annyira azért nem, hogy mindennap álmodjak róla, de gyakran előjönnek a régi élmények, érzések. Valamelyik adón épp a napokban láttam egy összefoglaló filmet Egerszegi Krisztina pályafutásáról, és az jutott eszembe, hogy akárcsak a szerelemben, a szépségek és nehézségek is megmaradnak az emberben. De talán ez így természetes.
– Az hogy ott lesz Debrecenben, valamiféle nyitást is jelent?
– Talán, de elsősorban egy öreg tornász nosztalgiáját.