Még fáradtan is veszélyesek

Az FTC-játékosok mostanság sorozatban vívják meccseiket a bajnokságban, a hazai és a nemzetközi kupában, s a fent említett kvintett rendre ott van Gellei Imre szövetségi kapitány keretében is. Sőt! Nemcsak, hogy ott van, hanem pontot, pontokat érő megmozdulásokkal segíti a nemzeti együttest. És itt nem csak arra gondolunk, hogy a San Marino ellen vívott kvalifikációs fellépés alkalmával Gera Zoltán a szünetben beállva ért el mesterhármast, hanem például arra, hogy Tököli Attila Stockholmban – csatár létére – a gólvonalról fejjel mentette Michael Svensson kísérletét. S hogy mennyire fontos momentum volt ez a mentés: ha nincs ott Tököli, ma nem biztos, hogy négy ponttal csoportelső a válogatott, lévén az eset az első félidő közepén történt, a svédeknek több mint egy órájuk maradt volna a győzelem kiharcolására.

Gera Zoltán lelkes maradt

A zárt kapuk mögött rendezett sóstói meccsen, nem csak Lipcsei Péter vélte magán felfedezni a fáradtság jeleit: a lelátóról is látszott, hogy a több ezer kilométeres repülőutak (Svédország előtt Izmitben és Limassolban is játszottak a Ferencváros labdarúgói), a lábakat is leterhelték. Mindez leginkább a futómennyiségben mutatkozott meg, s a máskor oly agilis labdarúgók hosszú időre vonták ki magukat a forgalomból. A mérkőzés első negyedórájában a vendéggárda birtokolta többet a labdát, hátsó alakzata biztosan járatta azt körbe. A meccs ezen időszakában még pontos, rövid passzok jellemezték a zöld-fehérek játékát, ennek eredménye, hogy a válogatott hátvéd duója az első 45 percben összesen négy labdát adott el, ellenben harmincszor játszotta meg társait. A pontos átadásokon testvériesen osztoztak, a rossz passzokból viszont Dragóner Attila többet jegyzett: szám szerint hármat. A vendégegylet középső védője a mérkőzés során végig instruálta társait, s "Csak a biztosat játszd” kiáltással igyekezett a taktikai utasítások betartására ösztönözni őket. S hogy miért mégis ő adta el többször a labdát? Erre az a magyarázat, hogy a védőfal tagjai közül egyedül ő vállalkozott harminc méternél hosszabb indításokkal helyzetbe hozni a két éket.
A Fradi-csatárok közül pedig Gera Zoltánon érződött kevésbé a törődöttség, szokásos vehemensséggel zakatolt, igaz, az összjátékból ő sem tudta tökéletesen kivenni a részét. Ô sem – és Tököli Attila sem. Sőt, Tököli szinte észrevehetetlen volt a fehérvári bajnoki nyitószakaszában: összesen háromszor játszotta meg társait, míg négy passza tévesztett célt. A számadatokból talán arra lehetne következtetni, hogy tán beállt az egyik szögletzászlóhoz, s onnan figyelte csapatát. Ám azt azért tudni érdemes, hogy a két támadó közül Tököli Attila kevesebbet lépett vissza a középpályások irányába labdáért, s hogy az ezen az estén – az első negyedóra kivételével – a kontratámadásokra építő együttesben neki kellett megtartania a labdát, míg társai is csatlakoztak az akcióhoz. Így aztán többször dajkálta azt hosszasan, s többször is cselezni kényszerült. Párja, Gera viszont sokszor ingázott közte és a középpályás négyes között – valószínűleg erre azért volt szüksége, mert az egyébként ennek a területnek a bejátszásával megbízott Szili Attila meglehetősen passzív volt –, s a kényszerítők után őrzőjétől lefordulva lendületből próbált a kapu felé megiramodni. Gera Zoltán 11 első félidei passzából öt-hat ilyen volt (amúgy négyszer rontott passzolást).
A csatárt a gólja minősíti – szokták mondani, mivel ekkor nem született gól, a lövésekre, fejesekre hagyatkozhatunk. E tekintetben is a San Marino ellen háromszor beköszönő Gera volt a jobb, de ez nem nagy kuszt, hiszen Tököli mindössze egyszer kísérlezett – a büntetőterületen kívülről megeresztett lövése a jobb alsó mellett gurult ki a pályáról. Nagy helyzetbe csupán az ötödik percben kerülhetett volna a gólkirályi cím védője, amikor Gera kapura stukkolt labdájára sprintelt, ám akkor meg a védők tisztáztak előle.

A csapatkapitány szívóssága

Ami Lipcsei Pétert illeti: a csapatkapitány – jóllehet amúgy sem a nagy futómennyiség az erénye – ezúttal a szokásosnál is kevesebbet futott. Szándékosan nem azt írtuk itt, hogy dolgozott, hiszen ő így is sokat vállalt magára: az összes szögletet a középpályás végezte el, a támadótérfélen valamennyi szabadrúgást ő rúgta középre, ráadásul szintén Lipcsei volt az, aki a legveszélyesebbnek bizonyult Végh Zoltán kapujára. Igaz, Gerával egyetemben háromszor kísérletezett gólszerzéssel, de neki két lövése is nagyon veszélyesre sikeredett: tíz perccel a szünet előtt laposan a jobb kapufa mellé, közvetlenül a lefújás előtt pedig a keresztléc alá lőtt, ám utóbbi esetben a fehérvári kapus hárított.
A térfélcserét követően az öt válogatott játékos közül Gyepes Gábor teljesítménye esett vissza leginkább: alig harmadnyi pontos passzt (hatot) könyvelhettünk el tőle, mint korábban, azonban előnyére legyen mondva, hogy ezúttal is csak egy labdát adott rossz helyre. És azt is dicséretként kell megjegyezni esetében, hogy – noha a számokból is kitetszik visszafogottsága – kétszer is veszélyesen tört előre. Előbb saját büntetőterületének közelében szerzett labdát, amellyel megiramodva egészen az ellenfél 16-osának oldaláig sprintelt, a második alkalommal pedig azon belülre futva került akkora helyzetbe, hogy Pomper Tibor csak szabálytalanul tudta megállítani. Dragóner ugyancsak kevesebb jó átadással vétette észre magát (tízzel), s eggyel többször játszott rossz helyre (négyszer). Mindazonáltal nem biztos, hogy a számok csak azt jelölik: fáradni kezdett a belső hátvéd. Tudniillik a Videoton még 0–2-nél is mindent megtett, többet birtokolta a labdát, így Dragóner többnyire akkor került kapcsolatba a labdával, amikor szerelni vagy felszabadítani próbált. Mindenesetre ő a szokásos megbízható játékát nyújtotta, feladatát tökéletesen látta el, ráadásul ami nem sikerült neki a Megyeri úton, az most bejött – vagyis bement: gólt szerzett. Fontos szempont, hogy a védelem alapembereként akciógólból talált a kapuba.
Jóllehet, Lipcsei Péter mindkét gólját a második félidőben szerezte, és ebben a 45 percben még inkább érződött rajta a fásultság. Már csak kilenc jó passzra futotta erejéből, négy labdát pedig elpasszolt. Máskor rendre ő szab fazont a Ferencváros játékának, olykor egészen a védőkig megy hátra labdáért, hogy onnan hosszú indításokkal mozgassa a gárdát. Szombaton ez a fegyver abszolút hiányzott a vendégek repertoárjából. Dicséretes önmagában már az is, hogy végig a gyepen maradt, a kvintett tagjai közül egyedül Tököli hagyta el idő előtt a pályát –, hát még az, hogy akcióból és pontrúgásból is gólt lőtt, amúgy pedig Dragónernek fejjel ő készítette elő lövésre a labdát.

Sok volt a pontatlan passz

A számok alapján a két csatár teljesítményére azt is mondhatnánk: ég és föld.
Tököli ötször, Gera tizenháromszor adott pontosan társához, ráadásul a szerdai válogatott meccs hőse továbbra is hátrament, ha kellett, segített a védekezésben, a 70. perc tájékán például a saját kapuja előtt szerelt. Ugyanakkor a statisztikából az nem derül ki, melyikük játszott veszélyesebben. Tökölinek elévülhetetlen érdemei voltak a második gólban – az ő löketét védte bravúrral Végh Zoltán, így került a labda Lipcsei Péter elé –, míg a mind inkább támadó hazai együttes fellazult védelmében egyre gólratörőbben mozgott, s a szélekre kihúzódva többször lehetett indítani. Gera Zoltán ebben a félidőben egyszer került nagy helyzetbe, ám az ötösről, senkitől sem zavartatva képtelen volt betalálni.
Summázva a tapasztalatokat: a Ferencváros öt válogatott játékosa a szokásosnál enerváltabban játszott, a Videoton ellenében ennek ellenére is sima győzelmet aratott a csapat.