Átlagemberek a focipályán

Játszottak egy meccset szombat délután Dunaújvárosban, amelyen nem petárdákat, hanem üres frázisokat lehetett puffogtatni. Egyébként a nézőtér nagy része is üres volt, de most nem ezen van a hangsúly, hanem a frázisokon. Az a kevés szurkoló, aki a szombati ebéd után futballmeccsre vágyott, és ott ücsörgött, bambulászott az újjávarázsolt Dunaferr-stadionban, csak mondogathatta a nagy-nagy buzdítások közepette, hogy "Hajtanak, hajtanak a fiúk, de azért ez mégsem az igazi…” És még olyanokat is kijelenthettek, hogy "Nagy a küzdelem, de semmi több…”, és ehhez hasonlókat. Lehetett beszélgetni, tán még anekdotázni is egy kicsit, hogy amikor még az Aczél volt a kapus, meg a Formaggini futkározott le s föl, és persze az ellenfélnél Karsai indította a Wolleket…, de aztán a nagy nosztalgiázás közepette gyorsan viszszazökkent mindenki a mai magyar futballvalóságba.
Bosszantó volt a látvány, ne szépítsük.
Úgy is fogalmazhatnánk, tipikus magyar labdarúgó-mérkőzést játszottak tipikusan magyar futballisták. Csakhogy ez így nem igaz, hiszen mindkét csapatban szerepel néhány olyan játékos, akinek hazai szinten kiemelkedő képességei vannak, és olykor emlékezetes produkciókra is képes. Elég csak a dunaújvárosiaktól Lengyel Ferenc, Horváth Péter vagy Sowunmi Thomas nevét emlegetni, és ott van a Videotonban Dvéri Zsolt, Terjék Lajos, valamint Pomper Tibor. Na most ez a szombat délutáni meccs mégis attól marad emlékezetes, amitől már irtózik a sportszerető magyar ember: a rengeteg technikai hiba, az elképesztő ügyetlenségek, a feltűnő bakik és az elpuskázott ziccerek okán.
Alighanem hosszabb tanulmányt is megérne a Dunaferr, valamint a Videoton útja mostanáig. Ez az ősz sem itt, sem ott nem a nyugalomról szólt, még akkor sem, ha a Dunaferr és a Videoton is ért már el a meglepő kudarcok mellett bravúros eredményeket. Valami baj azonban mégiscsak van, ez pontosan érzékelhető a két vezetőedző, Tornyi Barnabás, valamint Várhidi Péter nyilatkozataiban és meccs közbeni gesztusain.
Hiába akar nagyot Tornyi és Várhidi – csapataik valamiért nem úgy szerepelnek, ahogy a trénerek elképzelték. Egyszerű lenne mindezt az esetleges pénztelenségre, a belső feszültségekre fogni (egyiknél ezt, a másiknál azt emlegetik…), ám mindezektől függetlenül sincs magyarázat a ziccerből taccsra lőtt labdára, a cselezés közben hasra vágódó csatár burleszkmozdulatára, a kapáslövés helyett a repülő tücsköt, bogarat eltaláló középpályás viccjelentére, a labdakezelési hibákra és az átlagmegoldásokra.
Átlagemberek, ha találkoznak.
Elintézhetnénk ennyivel is a Dunaferr és a Videoton csatáját.
Ám ennyivel nem ússzák meg a főszereplők: az újvárosi és fehérvári sztárnak nevezett játékosok – a kiegészítő emberekkel együtt persze – nem azért kapják a pénzüket, hogy efféle produkcióval bosszantsák a még mindig kitartó szurkolóikat.