Nem kegyelmezett a robogó tehervonat

Nézzük, mi is történt azon a bizonyos szeptember 19-i estén a zágrábi Makszimir parkban! Röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy a leeresztett sorompó és a lámpa tiltó jele ellenére egy robogó tehervonat elé tévedt egy lovaskocsi, amit kíméletlenül darabokra tört. Persze meg lehetett volna úszni a szerencsétlenséget, például megállni a tiltó jelre (nem nekirohanni a zágrábiaknak, nem felvenni a harcot, hanem visszaállni, és kőkeményen védekezni) vagy az utolsó pillanatban visszafogni a lovakat (az első hazai gól előtt óriási helyzetbe került Faragó, egyszerűen be kellett volna rúgni, és akkor minden másképp alakul). Sajnos hiába volt a nagy fogadkozás, hogy majd mi megmutatjuk a nagyképű Blazevicnek, aki a meccs előtt nulla százalék esélyt adott a magyarok továbbjutására, egyszerűen nem voltunk képesek elfogadható produkciót nyújtani. Nem is annyira fizikálisan voltak gondok, mint inkább fejben. Mi más indokolná, hogy 1-0-nál Urbán utolsó emberként az ellenfél legveszélyesebb játékosának, Mitunak passzolja a labdát?

Persze nem vitatom, sőt, el is fogadom, amit Bozsik Péter vezetőedző mondott, hogy játékosai nincsenek hozzászokva az ilyen szintű terhelésekhez, a rengeteg utazáshoz, ez most nem vicc, a hosszú buszozástól is kellemetlen sérüléseket szerezhetnek a labdarúgók, de azért egy Dinamo színtű csapattól akkor sem illik egy hatost kapni. Merthogy ez a Dinamo egy arasznyival sem jobb csapat ám, mint az NK Zagreb volt, egyszerűen csütörtökön egy remek napot fogott ki, minden sikerült a hazaiaknak, míg a ZTE játékosai kis túlzással orrba rúgták magukat a labdával.
A mérkőzés végén a hazaiak trénere, az 1998-as világbajnokságon bronzérmet szerzett horvát válogatott szövetségi kapitánya nagyon közvetlen volt, leült a magyar újságírókkal kávézni, és őszintén válaszolgatott kérdéseinkre. Bevallotta, hogy amikor az első félidőt kétgólos előnnyel zárták, azt kérte játékosaitól, hogy ne támadjanak ezután ész nélkül, üljenek rá az eredményre, őrizzék meg ezt az előnyt. Eszébe sem jutott, hogy háromszorosára is növelhetik a második játékrészben. Azt remélte, hogy két villámgyors támadója, Olic és Mitu szélvészként száguldozik majd a magyar védelemben, ám azt maga sem gondolta volna, hogy végül valóságos tájfunt láthatunk végigsöpörni a pályán.
Egyvalamit pedig nem szabad elfelejteni, horvát csapat ellen mindig sokkal több kell, mint más nemzetiségű együttes ellen, déli szomszédainkban ugyanis olyan szinten mozog a nacionalizmus, amit el sem tudunk képzelni, szó szerint képesek lennének meghalni a pályán.

Ezt nemcsak a stadion előtti emlékmű bizonyítja, amelyet a délszláv háborúban elesett Dinamo Zagreb-szurkolók emlékére állítottak, és amelyről sohasem hiányozhat a friss virág, sohasem alhat ki a mécsesekben a láng. Bizonyítja ezt egy beszéd is, amelyet a mérkőzést követő sajtótájékoztató után hallhattunk. Egy tekintélyt sugárzó középkorú úriember a mikrofonhoz lépett, rásandított Blazevicre, majd miután egy bólintás volt a válasz, belekezdett mondandójába. Először nem értettük, csak a habitusból tudtuk leszűrni a tartalmat, majd miután elült a tapsvihar és a hurrázás, lefordították a beszédet. A lényeg, hogy az úr egy jelenleg is aktív katona volt, egy tábornok, aki a mostani sikert a délszláv háborúban harcolt katonák emlékének ajánlotta, akik vérük kiontásával lehetővé tették, hogy önálló horvát csapat szerepelhet az európai labdarúgó-kupákban.
Szerencsénkre hazánkat több mint fél évszázada elkerülték a háborúk. Ne kelljen várni egy újabbra, hogy labdarúgóink hasonló produkcióval rukkoljanak elő, mint a horvátok…