A fájdalmas száznegyven nap

Még ma, száznegyven nap és száznegyven éjszaka után is olyan hihetetlen: Simon Tibor halott.
Sopronban és a fővárosból a nyugati országrész egyik legszebb városába zarándokolt ferencvárosiak az emlékezés napjának szánták a szombatot, még akkor is, ha április 23-a, vagyis Simon Tibor máig feldolgozhatatlan halála óta emberek ezrei érzik úgy, a tragédia okozta sebek sohasem gyógyulhatnak be teljesen.
In memoriam Simon Tibor.
Tudják, a megalkuvást nem ismerő, mindig győzni akaró sportember, a soproni vezetőedző, a szívekben csak azért is halhatatlan Fradi-legenda, a példakép, a gyermekeit feltétel nélkül szerető édesapa még harminchét éves sem volt, amikor egy születésnapi mulatozásnak induló éjszakának borzalmas tragédia lett a vége. A Matáv Sopron alig pár héttel korábban szárnyalt a bajnokságban, otthonában győzte le a Dunaferrt, a Zalaegerszeget, avagy éppen a Ferencvárost. A Simon Tibor által irányított csapat jó úton járt, az emberek rajongtak a soproni játékosokért, imádták az edzőt, persze volt is miért, hiszen a klub ebben az időszakban érte el a legjobb eredményeit, s a szakma is sokra hivatott együttesnek tartotta a Matávot.
Aztán Simon Tibor halálával egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.
Némaságba, gyászba burkolóztak az emberek, az élet nem csupán Sopronban, hanem az egész országban lelassult, s a döbbenet érezhető volt, miközben sokan, nagyon sokan követelték, mi több, kívánták a gyilkosok megbüntetését. Hónapok teltek el. A tavasz nyárba fordult, s tessék, már az ősz is beköszöntött, ám a négy gyanúsított ellen még mindig nem emelt vádat az ügyészség (talán majd most, szeptemberben erre is sor kerül, és ha hinni lehet az információknak az Ügyészségi Nyomozó Hivatal szándékos emberölés helyett csupán halált okozó testi sértéssel, illetve garázdasággal vádolná az elkövetőket), de azok ott négyen, az előzetes letartóztatásban lévő fiatalemberek tisztában vannak azzal, az emberek nem felejtenek, de nem ám! Talán hozzájuk is eljutott a hír, talán a rácsok mögött is tudják, az emlékezésé volt a szombati nap.
Mert Simon Tibort sohasem szabad elfelejteni.
Ezért rendezték meg szombaton a Sopron–Ferencváros mérkőzést. Barátságos, de inkább békés találkozó volt ez, futballoztak, játszottak a csapatok, szurkoltak, s talán még izgultak is a nézők, de mindez csupán másodlagos volt. Itt és most az tűnt fontosabbnak, hogy a jelenlévők méltó módon adózzanak az elhunyt emléke előtt, és a belépőből befolyt összeget felajánlva idősebb Simon Tibornak, segítsék a Sopron örökös vezetőedzője, Simon Tibor gránit sírkövének elkészítését.
A Sopron és a Ferencváros találkozójának kezdőrúgását az elhunyt fia, Tibor végezte el (a Káposztás utcában természetesen ott volt az egész Simon család), miután Varga Szabolcs, a soproni színház színművésze pár perces beszédében felidézte az elmúlt hónapokat. A lelátón felállva, hátratett kezekkel, könnyes szemekkel, némán hallgatták a soproni és a fradista szurkolók a gyász szavait.
És persze, itt volt a meccs, amely bármennyire is más, szomorú apropóból szerveződött, mégiscsak egy futballmérkőzés volt, s amely a válogatott izlandi mérkőzése miatt felkészülés jelleget is öltött. Az önmagát hónapok óta, egész pontosan száznegyven napja kereső hazai csapat új edzője, a korábban a Vasasnál, és Debrecenben dolgozó Komjáti András debütálása is volt ez a szombati mérkőzés. A szakember rendkívül nehéz feladatot vállalt akkor, amikor elfogadta a Matáv ajánlatát, hiszen egy önbizalmát s hitét vesztett társaságból kellene legalább olyannyira ütőképes gárdát faragnia, mint amilyen ez az együttes Simon Tibor idejében volt. A bizalmat – amelyet a sorozatos kudarc után a korábbi edzőtől, a már ügyvezetőként dolgozó Bognár Györgytől megvontak a szurkolók és a klubvezetők – mindenesetre maximálisan élvezi a szakember, akit szeretettel és tisztelettel fogadtak Sopronban.
A másik oldalon, a válogatott játékosait nélkülöző Ferencvárosnál Garami József szakmai igazgató szombaton kipróbálhatta, és ki is próbálta azon labdarúgóit, akik a bajnokikon egyelőre nem, vagy csak kevesebbszer jutottak szóhoz. Így alkalom nyílt arra is, hogy a Győrből igazolt Bognár Zsolt bemutatkozzon az ezüstérmes csapatban.
Persze azért ismét szögezzük le, ennek a meccsnek, ennek a szombatnak azért sajnos másról kellett szólnia.
Száznegyven nap, száznegyven éjszaka, megannyi könnycsepp, oly sok bátorító, Simon Tibor édesapjának, vagy éppen kisfiának kezét szorító kézfogás, vigaszt, s magyarázatot kereső szavak, telefonhívások, újságcikkek.
Mindhiába.
Száznegyven nap telt el, de még most sem értjük, hogy ez mit is jelent valójában…
In memoriam Simon Tibor.