Konok edző az árral szemben

Ráadásul az anyagilag és játékosokkal is megerősített Újpest nem igazán szerepelt úgy, ahogyan azt a szurkolók elvárnák, és bár Kistelekit Glázer Róbert váltotta, Glázert pedig a Szlovákiából érkezett Molnár László, a sikeresség csak elkerüli a lilákat… És ha viszszalapozzuk az újságokat, akkor így utólag akár az is konstatálható: Kisteleki Istvánnak sok mindenben igaza volt – a feltétlen szigort illetően mindenképpen…

– Fél éve semmit sem hallani önről.
– Mert nem szeretek feleslegesen szerepelni – mondta Kisteleki István. – Amikor edzőként dolgoztam, a szakmai funkciómból adódóan kötelességem volt nyilatkozni, a médiában szerepelni, azóta viszont… miért tegyem?
– Nem is hiányzik a labdarúgás?
– Ma már nem. A napokban ugyan igent mondtam az NB III-ban szereplő Gázművek vezetőinek hívására, de csak társadalmi munkában vállaltam a felkérést.
– Gondolom sejti, hogy nem erre céloztam. Hiszen, ha nem is jelentős, azért van különbség az NB III és az élvonal között...
– Több helyről is megkerestek, ám a felkérések mindegyikét visszautasítottam, mert számomra ma az a legjobb megoldás, ha inkább az alacsonyabb osztályban dolgozom.
– Mi az oka ennek?
– Nézze, eljutottam odáig, hogy rájöttem: erre a magyar labdarúgásra nekem nincsen szükségem. A munkám során mindvégig azt tapasztaltam, amint elkezdek valahol dolgozni, eleinte egyaránt örülnek vezetők, játékosok, milyen másfajta szemlélet honosodik meg az öltözőben, aztán ahogy telik az idő, fokozatosan lesz kényelmetlenné mindaz, amit megkövetelek. Ez történt az MTK-nál és az Újpestnél is.
– Pedig az MTK esetében eleinte még úgy is tetszhetett, hogy minden rendben lesz, hiszen tudvalevő, a kék-fehérek utánpótlás-nevelésének alapjait ön fektette le.
– Erre azt mondhatom: nem az a típusú ember vagyok, aki amiatt, hogy megfordult néhányszor a Hungária körúton, negyven év múlva, egy esetleges siker esetén fölemlegeti, ebben bizony, az ő keze is benne van. Másrészt: ahhoz, ami ma tapasztalható az MTK-nál, nem sok közöm van, bár amíg a kék-fehéreknél ténykedtem, teljes temészetességgel tettem a kötelességem.
– Nem érzi azt, hogy az MTK-nál addig volt szükség a munkájára, amíg rendbe tette a dolgokat?
– Noha rengeteg szép emléket idézhetnék fel abból a korszakból, ma úgy vélem, nagy hibát követtem el 1995-ben, amikor rábólintottam Várszegi Gábor felkérésére. Akkor azt gondoltam, végre egy profi klub, amelynél mindenkinek meglesz a saját feladata, hogy mindenki teszi a saját dolgát. Aztán idővel kiderült, nem mindenki gondolkodik ekképp. Ezért döntöttem: mivel sikerült teljesíteni az adott feladatomat, befejezem a munkámat a klubnál. Megjegyzem, a lehető legjobb barátságban váltunk el.
– Mindezek ellenére akár sikerként is értékelheti a kék-fehéreknél eltöltött időszakot. Elvégre mégiscsak elindított valamit, aminek a Sándor Károly futballkollégium a végeredménye.
– A munka, amit elvégeztem – talán mondhatom így – a klub számára fontos volt. Ugyanakkor bennem más célok fogalmazódtak meg. Egyébként akkor éreztem volna sikeresnek a munkámat, ha a Bajnokok Ligája csoportmeccsek végeztével, mondjuk, egy müncheni szálloda éttermében kortyolgatjuk a kapucsínónkat. Sokakkal ellentétben számomra a bajnoki cím korántsem jelent igazán kiemelkedő teljesítményt, igaz, rendkívül sajnálom, hogy az én életemben nem adatott meg. És jóllehet, a nagy múltú magyar együttesek történetében húszévente előfordul két-három bajnoki elsőség, de kérdem: milyen időközönként tudnak e csapatok számottevő nemzetközi produktumot felmutatni? Elfelejtettük a komoly célokat, amikért érdemes dolgozni.
– Mit gondol, az ön habitusa, mentalitása mekkora szerepet játszik abban, hogy általában szerződése lejárta előtt kényszerül távozni a pozícióiból?
– A távozást mindig saját elhatározás előzte meg. Hiszen Újpesten is csak igaz barátságból és tisztességből maradtam az első év után. Az más kérdés, hogy ez a szemlélet nagyon egyoldalú volt. Tudom, a személyem nem túl kellemes, de én például a lilák esetében is megkérdeztem, hogy biztos rám van-e szükségük? És megkértem a vezetőséget, gondolkozzanak ezen. Hamarosan azt a választ kaptam: természetesen velem képzelik el a jövőt, s erről hosszasan győzködtek a későbbiekben. Meggyőződésem, a hibát én követtem el azáltal, hogy elvállaltam a vezetőedzői tisztséget. Hiszen látnom kellett volna, hogy ezekben az emberekben nincsenek meg azok a tulajdonságok, amelyek szükségesek az ilyen mélyre süllyedt labdarúgás felemeléséhez. Persze, emellett még a feltételek is botrányosak voltak, de hát ez a magyar foci. Én ebben a helyzetben is ragaszkodtam az elveimhez.
– Magánéletében is ennyire határozott, megkockáztatom: öntörvényű?
– Én már csak ilyen vagyok, az életem hátralévő részére már nem szeretnék megváltozni.
– Talán hiányzik önből a kompromiszszumkészség. Emlékezhetünk például a Korolovszky-ügyre, ami arról híresült el, hogy szimplán huszonhetesnek szólította a játékost.
– Kérdezzék meg Robert Vagnert vagy Frantisek Kunzót, hogy velük miért nem volt konfliktusom. Ôk profik. De mit csinálhatok akkor, ha a huszonhetes mezben szereplő játékosom majd ugyanennyi millióért lassan fut, lassan fordul, és miatta veszti el sorjában a csapat a mérkőzéseit? Hitessem el vele, hogy ő Ben Johnson? Akkor viszont sosem adatik meg, hogy Münchenben kávézgassunk. Vagy mit kellene tennem, ha a magatartása sem megfelelő? Amúgy javasoltam Gellei Imrének, hogy a játékost saját érdekében ne hívja be a válogatottba, de a szövetségi kapitány barátságra való hivatkozással azt kérte tőlem: ezt ne tegyem vele. Kérem, uraim, ahogy önök szeretnék! – mondtam erre.
– Decemberben már nem ön ült az Újpest kispadján, ehelyett kinevezték sportigazgatónak. Nem telt el egy hét sem, s búcsút is intett a negyedik kerületnek. Ezek az események jelentették azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárban, ami miatt most a Gázművek, s nem pedig, mondjuk, a Győr edzője?
– A Győr edzője?! Jaj, ne ijesztgessen. A sportigazgatói ügyben elég pikáns volt a helyzet, hiszen akik keményen dolgoztak a konfliktus zökkenőmentes megoldásán, azokkal a múltban egy kajakban eveztem… Egyébként pedig: miként az MTK utolsó hét éve, úgy az Újpest utóbbi fél éve is a döntésemet igazolja.
– Közhelytémájú lesz a következő kérdés: mit gondol, létezik belátható időn belül teljesíthető kiút abból a mélységes kútból, amelyben a magyar futball fulladozik?
– Nem, sajnos, nem látok kiutat, és kár lenne a magyar labdarúgást még szerető embereket – habár kevesen, de vannak még ilyenek – becsapni. Nincs annyi kudarc, amely elég figyelmeztetés lenne a sportágban ténykedőknek arra vonatkozóan, hogy másképp, más módszerekkel kellene dolgozni. Nincs az összetevők között egyetlen tényező sem, amely egységesen érvényesülne és megfelelő kiindulópontot jelentene a fejlődéshez. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy nálunk megreformálják a bajnokságot, újfajta edzőképző rendszert vezetnek be, amit csak lehet, megváltoztatnak, és mégsem képes tizenkét csapat benevezni a bajnokságra.
– Szavai alapján úgy ítélem meg: nem mostanában vállal majd munkát élvonalbeli klubnál…
– Ha jó politikus akarok lenni, akkor azt mondom: soha ne mondd, hogy soha. Azonban elhatározásomat pillanatnyilag megingathatatlannak tartom, sok esélyt tehát nem látok arra, hogy másképp döntsek. Hozzáteszem, nagyon sajnálom, hogy így alakult. Annak viszont rendkívül örülök, hogy ezentúl annál a Gázműveknél segíthetek, ahol játékosként is szerepeltem, és ahol a szó legnemesebb értelmében vett barátaimmal lehetek, és ahol együtt dolgozhatok majd a fiammal.