Férficsapatunk világbajnok

San Franciscóban kilenc órával kevesebb van, mint otthon, ezúttal mégis olyan tudósítást olvashatnak a világbajnokságról, amelyet az előzetes tervek – no és vágyaink – szerint csak a pénteki férfidöntő után olvashattak volna. Vagyis hiába vagyunk időben lemaradva Budapest mögött, most mégis előrébb tartunk. De mielőtt magam is belezavarodnék a sajátos időutazásba, gyorsan leírom a lényeget: férficsapatunk olyan remekül szerepelt a selejtezőben, hogy a pénteki finálé eredményétől függetlenül már szerdán aranyérmes lett, vagyis a Balogh Gábor, Fülep Sándor, Horváth Viktor trió megvédte a tavaly Millfieldben megszerzett címet.Hogy ez hogyan lehetséges? Amióta a sportágban bevezették a selejtező–döntő rendszert, vagyis 1994 óta, él ez a kissé furcsa, ám teljesen érthető szabály, hogy aranyérmes csak az a válogatott lehet, amelynek minden csapattagja bejut a döntőbe. Persze, a többiek is szerephez jutnak a fináléban, mert a döntőben elért pontjaikhoz hozzáadjuk a kiesett versenyző(k) selejtezőbeli pontszámait, de ők semmilyen körümények között sem előzhetik meg a teljes létszámú gárdákat.Nos, szerdán San Franciscóban csak a mieink voltak képesek arra, hogy mindhárom csapattag továbblépjen, így a nap végén biztossá vált a pénteki győzelem. A magyar öttusa erősségét jelzi, hogy az egyéni induló Sárfalvi Péter is ott lehet a 32-es fináléban. Az élet egyszer már produkált hasonlót, mégpedig 1995-ben a bazeli világbajnokságon lett már a selejtező után aranyérmes a Hanzély Ákos, Kálnoki Kiss Attila, Sárfalvi Péter összetételű csapat.
Hogy ezek után mi a tétje a döntőnek? A másik két csapatérem, no és az egyéni medáliák és helyezések. Azt hiszem, itt be is fejezhetném az írást, hiszen nincs olyan művészi tudósítás, amivel egy világbajnoki győzelmet felül lehet múlni – de azért a krónikához tartozik annak a leírása, hogyan is jutottunk el eddig a sikerig. A nem könnyű útról, illetve napról meséljenek maguk a hősök.
"A rajt előtt nagyon izgultam, ideges voltam, de nem tudom az okát, mert jó formában éreztem magam. Sokat készültem a vébére, hiszen számomra ez a fő cél, a legfontosabb verseny. Az idegesség meglátszott a nyitó lövészeten, az első lövések nyolcasra, kilencesre sikerültek. A pozitívum az volt, hogy talpra tudtam állni, jó második tízes sorozatot produkáltam. A vártnál kissé gyengébb, százhetvennyolc körös lövészet után nem volt mese, ki kellett úsznom magam, no és úgy vívni, hogy a futásban már ne okozzon gondot a döntőbe jutás. Az, hogy már aranyérmes a csapat, annyiban könynyebbséget jelent, hogy ha valaki gyengébb napot fog ki pénteken, már nem befolyásolja a társak, a csapat eredményét. Lehet küzdeni az egyéni helyezésekért. Vagyis semmiképp sem hátrány, nem kényelmesít el bennünket a biztos aranyérem” – összegzett Balogh Gábor.

"Éjjel, lefekvéskor járt az agyam, nehezen aludtam el. Az járt a fejemben, hogy a leggyengébb számommal, a vívással kezdek, és ez sorsdöntő lehet. A vívást rosszul kezdtem, a hét vereség mellé csak egy győzelem került. Aztán feljöttem, majd megint hullámvölgybe kerültem. Ha két-három győzelemmel többet szerzek, elégedett lennék. Persze, minden rosszban van valami jó, ennek az volt a haszna, hogy a lövészet előtt teljesen nyugodt voltam, mert már esélytelennek éreztem magam a továbbjutásra. Nyugodtan lőttem, jól kezdtem, viszont a két remek sorozat után elkezdtem izgulni, mert megéreztem, hogy van remény. A száznyolcvankilenc körös lövészet után kiúsztam magam, jobb voltam, mint az Európa-bajnokságon. A futás előtt már szinte biztos volt a továbbjutásom, de azért figyelni kellett, nehogy valaki megtréfáljon” – vélekedett Fülep Sándor.
"Nehezen aludtam el éjjel, mert gondolatban már a versenyen jártam. A lövészet elején kicsit izgultam, de aztán nem volt gond. A vívás nem ment jól, talán azért, mert a lábsérülésem miatt három hét kimaradt az életemből, ezalatt nem vívtam. Nem is a lábmunkámon éreztem a kimaradást, hanem a kezem volt lassabb, mint korábban. A végére azért ráéreztem a ritmusra. Az úszás nem volt rossz, bár nem esett jól. Igaz, közel is volt a víváshoz, tíz perc pihenőm sem maradt. A futás meglepően jólesett, pedig ebben a számban is kimaradtak az edzések” – nyilatkozta Horváth Viktor.
Sárfalvi Péter döntőbe kerüléséért izgulnunk kellett, mert ő a futás előtt nem állt továbbjutó helyen, a 15. helyről rajtolt. Ám ezúttal is kitett magáért, és biztosította a helyet a továbbjutók között.

– A lövészetben nagyon jól kezdtem, aztán a tizenhetedik lövésnek becsúszott egy hatos, és ez megzavart. Szerencse, hogy nem korábban történt. Kemény nap volt, azt hittem, hogy könnyebb lesz a továbbjutás. Egész nap tompa voltam. A vívásban nem volt szerencsém, peches tusokat kaptam. A minimális cél a döntőbe jutás volt, ezt teljesítettem.
Szóval, egy arany már megvan. Furcsa is volt, hogy a nap végén nem ahhoz gratuláltak a vetélytársak, hogy mind a négy magyar döntős, hanem már a világbajnoki sikerhez. Persze, mindenki előtt ott volt a lehetőség, ám mások nem tudtak élni vele.
A furcsaságok sorozata folytatódik: miközben fentebb a férfiak selejtezőben elért világbajnoki sikeréről számoltam be, a nőknel hiába kezdődőtt el helyi idő szerint csütörtök reggel a döntő, az időeltolódás miatt csak részeredményekről szólhatok. Viszont ezek remek hírek. A fináléba jutott három magyar lány, Füri Csilla, Simóka Bea és Vörös Zsuzsanna jól kezdte a napot, a lövészetben mindhárman felülmúlták selejtezőbeli eredményüket. Vörös és Füri 3-3 körrel lőtt többet, előbbi 182, utóbbi 160-ig jutott. Simóka Bea a 176-ot javította 182-re. A csapatversenyben ez a harmadik helyet jelentette (3096 pont) az olaszok (3228) és az oroszok (3144) mögött.
A vívás még jobban ment, Simóka Bea szenzációs versenyzéssel megnyerte a számot (1112 pont), Füri a 7. lett (888), Vörös pedig a 13. helyen végzett (804). Összetettben két szám után Simóka Bea állt az élre (2232), megelőzve az orosz Muratovát (2100) és a lengyel Boeniszt (2064). Vörös Zsuzsanna a 7. (1924), Füri Csilla (1744) pedig a 28. A magyar válogatott ezüstös helyen várhatta a folytatást.