A varázslók is összevesztek

Sorozatunk első részében olyan szakember szólal meg, aki elsősorban az afrikai válogatottak szemszögéből értékeli a világbajnokság 64 összecsapását. Temesvári Miklóst aligha kell bemutatni a futballban jártas embereknek, igaz, a fiatalabbak számára talán nem árt néhány eseményt felidézni a múltjából.A szakember több mit háromszáz élvonalbeli meccsen ült a kispadon, öt élvonalbeli gárdát irányított, sorrendben a Nyíregyházát, az Újpestet, a Tatabányát, a Debrecent, és utoljára, 1999 őszén a Diósgyőrt. Klubedzőként megadattak neki olyan győzelmek, mint például a már megszüntetett Kupagyőztesek Európa-kupájában az Újpest 1982-es, Göteborg elleni sikere (csak zárójelben jegyzendő meg, hogy a svéd csapat az előző évben veretlenül nyerte az UEFA-kupát, kispadján azzal a Sven-Göran Erikssonnal, aki ma az angol válogatottat irányítja), de két évvel később az Aberdeen is csak a hosszabbításban verte ki a lilákat. (A skótok az előző kiírásban a KEK-ben bizonyultak a legjobbnak, a csapatukat pedig a Manchester United jelenlegi trénere, Sir Alex Ferguson dirigálta.)Temesvári Miklóssal kapcsolatban nem elhanyagolható, hogy 1977 óta a FIFA instruktoraként járja a világot – amúgy az egyetlen magyar edzőként… –, az afrikai kontinens öt országában, Zambiában, Tanzániában, Ghánában, Gambiában és Nigériában is tartott előadásokat, míg Szudánban másfél éven keresztül edzőként dolgozott. – Ezen a világbajnokságon egyértelműen Szenegál együttese volt az, amely az afrikai csapatok közül a legjobb labdarúgást játszotta. Mennyiben meglepetés ez önnek, főleg annak a függvényében, hogy a Bruno Metsu által irányított alakulat először jutott ki a sorozat döntőjére?–Szenegál teljesítménye önmagáért beszél– kezdte a beszélgetést Temesvári Miklós. – A nyitó találkozón legyőzni a világbajnok franciákat, ráadásul nem is akármilyen teljesítménnyel, az több mint figyelemreméltó. Érdekességként említem meg, hogy Szenegál csak jobb gólkülönbségével előzte meg a selejtezősorozatban Marokkót, és ha ugyanott Egyiptom az utolsó fordulóban legyőzi Algériát, akkor a szenegáliak nincsenek kint a vébén. Ebben az országban még nem fordultam meg, ezért inkább az afrikai tapasztalataimról beszélnék általánosságban. Lassú fekete bőrű futballistát, olyat, aki ne lenne atlétikusan tökéletesen képzett, én még nem láttam. Szudánban például nagy a nyomor, a gyerekek olyan labdákkal játszanak, amilyet az európai fiatalok a kezükbe sem vennének. Van két klubcsapatuk, ahova bekerülni hihetetlen rangot jelent, ugyanis azzal mindenki tisztában van, ezekből az együttesekből tudnak elsősorban külföldre igazolni. –Mint ahogy nyilvánvaló, a legtehetségesebb szenegáliak sem a hazájukban kergetik a labdát…– Ez így van. Szenegál francia gyarmat volt, a figyelőhálózat működik, így a tehetségek tizenöt vagy tizenhat éves korukban már mennek is Franciaországba. Számomra azért nem volt akkora meglepetés Bruno Metsu gárdájának a szereplése, mert csapatuk tulajdonképpen egyenlő volt egy francia ligaválogatottal… Ám említhetném ilyen szempontból Ghánát is, ahol a legjobb csapatnál, a Goldfieldsnél a holland Ajax irányítói fizetik az edzőket, ráadásul nem akárhogyan. Az egyszerűen nem fordulhat elő, hogy a tehetségekre ne figyeljenek fel…– A szenegáliakat tehát minden feltétel nélkül lehet dicsérni, ám ugyanez nem mondható el Nigériáról. Az afrikai válogatottak közül talán tőlük várta a legtöbbet a közvélemény, ám végül a csoportjukból sem jutottak tovább. Igaz, Anglia, Svédország és Argentína volt az ellenfelük…– Azt gondolom, hogy a nigériaiak egy átmeneti időszakot élnek, a nagy generációjuk többsége már nem játszik a válogatottban, náluk már a jövő csapata alakul. A keretük tele volt húsz év körüli labdarúgóval, de egyébként sem hiszem, hogy mindig csak az eredményekből kellene kiindulni. De ha már innen akarjuk megközelíteni az ő teljesítményüket, akkor tegyük ezt. Veszítettek Argentína ellen egy–nullára, rendkívül balszerencsés módon kettő–egyes vereséget szenvedtek Svédországtól, majd egy olyan meccsen játszottak döntetlent Angliával, amikor Sven-Göran Eriksson gárdájának korántsem volt mindegy, hogy első helyezettként, vagy másodikként jut tovább a csoportból. Kérdezem, melyik az a válogatott, amelynek ezeket az eredményeket szégyellnie kellene?–A többi csapatnak, vagyis Kamerunnak, Dél-Afrikának és Tunéziának milyen a megítélése?– Kamerun egyáltalán nem vallott kudarcot, hiszen a végül világbajnoki ezüstérmes német válogatottal úgymond ki-ki meccset játszott a csoportban a továbbjutásért. Dél-Afrika kevesebb rúgott góljával maradt alul Paraguayjal szemben, és talán egyedül Tunézia volt a többiekhez képest viszonylag gyengébb. A tunéziai játékosoknak a befejezésekkel voltak problémáik, ám szemre ők sem játszottak rossz futballt.– Tizenkét évvel ezelőtt Kamerun jutott a legjobb nyolc közé, ezúttal Szenegál ismételte meg ezt a teljesítményt. Mikorra tehető az az idő, amikor valamelyik afrikai csapatnak sikerülhet az igazi áttörés, és bekerülhet a négy közé, vagy akár döntőt is játszhat?– Az köztudomású, hogy a következő világbajnokság Németországban lesz, ám arra jó esélyt látok, hogy kétezer-tízben valamelyik afrikai ország legyen a házigazda. Tavaly voltam egy olyan FIFA-szemináriumon Zürichben, ahol edzők, futballisták, játékvezetők, instruktorok voltak jelen a világ élvonalából, és ott volt alkalmam a libériai George Weah-val beszélgetni az afrikai labdarúgásról. Akkor azt mondtam neki, ha az afrikai játékosok csak a felét kapnák a feltételekben, menedzselésben, mint az európai társaik, akkor már lenne világbajnok Afrikából. Az idő előrehaladtával egyre nagyobb esélye van egy afrikai rendezésnek, és amennyiben a fejlődés továbbra is biztosított, vagyis a tehetségeik időben külföldre tudnak szerződni, akkor a kiugró teljesítmény már nem várat sokáig magára. – Talán nem árt más megközelítésből is értékelni a látottakat. Mi volt az oka annak, hogy a két rendező ország, Dél-Korea és Japán válogatottja jóval az elvárható szint felett teljesített?– Ázsia a lehetőségekben, a létesítményekben jóval Afrika előtt jár. Japán labdarúgásának például nincsenek nagy egyéniségei, de az ottaniak éppúgy megtanulták a futballt, mint a műszaki cikkek készítését. Amelyik bajnokságba világsztárok sokaságát tudják vinni, akár edzőként vagy játékosként, ott megvan a háttér. Egyedüli problémájuk, hogy nincs meg nekik az, ami nekünk igen, vagyis nincsenek hagyományaik, tradíciójuk. Igaz, Dél-Koreának már van egy Csa Bum Kunja, láthattuk, hallhattuk, hogy a koreaiak mennyire támaszkodnak rá. Ôk ráadásul most már elmondhatják, hogy negyedikek voltunk a vébén, és bár ez még tulajdonképpen a jelen, egy kicsit már tradíció is. – A legnagyobbat talán a franciák bukták… – …és ennek az okait nyilván keresik ők is. Az mindenesetre tény, hogy a futballistáik majd mindegyike rengeteg mérkőzést játszott az év során, és mivel a legkeményebb bajnokságokban futballoznak hétről-hétre, talán ők voltak a legnagyobb igénybevételnek kitéve.– Ön szerint a két legjobb válogatott jutott a döntőbe?– Egyértelműen a legerősebb együttes nyerte a világbajnokságot, és ez még akkor is igaz, ha olykor a braziloknak is kellett egy kis segítség a győzelemhez. Amelyik csapat hétből hét találkozót megnyer, amelyik válogatott keretébe olyan sztárok nem kapnak meghívót, mint Elber, Jardel vagy éppen Zé Roberto és Romário, az hihetetlenül erős. A németek számomra külön kategóriát jelentenek. Úgy jutottak el a döntőig, hogy pótselejtezőt kellett játszaniuk a világbajnoki részvételért, ott pedig egy viszonylag gyengébb állománynyal, alapembereket is nélkülözve tudtak ezüstérmet szerezni. Ez a teljesítmény mindenképpen értékelendő.– A brazilok kapcsán fél mondattal már említette a játékvezetést. Milyen véleménnyel van a bírókról?– Ezúttal egyértelműen ők voltak a leggyengébbek. A FIFA évek óta törekszik a profi játékvezetői liga létrehozására. Köztudomású, hogy a bírók nagyon fontos szereplői a mérkőzéseknek, és amikor a pályán Zinedine Zidane-féle profik küzdenek, akkor, mondjuk, egy amatőr, civilben könyvelőként dolgozó bíró pályára küldése nem biztos, hogy jó megoldás az összecsapások levezetésére. – Végezetül kérem foglalja össze, hogy az afrikai labdarúgásnak ön szerint mi a legnagyobb érdekessége?– Nos, az, hogy a futballjukban még mindig vannak furcsaságok, és itt elég ha csak arra gondolunk, hogy a szenegáli varázslók összevesztek azon, melyiküknek köszönhető, hogy Zinedine Zidane nem játszhatott ellenük a világbajnokságon. Amíg az afrikai labdarúgásnak ilyen béklyói vannak, addig az igazi kiugrásra várni kell.