A futball legyen mindenkié!

– Ha jól emlékszem, korábban is volt már alkalma találkozni magyarokkal, hiszen bírói karrierje egyik utolsó mérkőzését éppen a Népstadionban dirigálta, ahol Németország vendégeskedett.
– Igen, egészen pontosan 1994-ben történt, sajnos a végeredmény nulla–nulla lett. Ôszintén megmondom, nem volt valami fantasztikus mérkőzés. Nekem egy gólok nélküli meccs nem az igazi, tőlem egy ilyen csata sohasem kaphat szuper minősítést. Sokkal inkább megmaradt az emlékezetemben a Jürgen Klinsmann-nal folytatott beszélgetésem. Számomra ő volt ennek a sportágnak az egyik legnagyobb klasszisa, és nagyon kedves, udvarias embert ismertem meg benne.
– Miért lett olyan gyorsan vége a játékvezetői pályafutásának?
– A bíráskodás nem volt összeegyeztethető a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnél betöltött munkakörömmel. 1995-ben főtitkárhelyettessé neveztek ki, és akkor kénytelen voltam félretenni a sípot. De azt hiszem, a bíráskodás során kellőképpen kitanultam az élet iskoláját. Megtanultam gyorsan dönteni, médiaképessé váltam, és megtanultam bánni a játékosokkal is. Ha valamit innen ajánlhatok a fiatalabb generációknak, az az, hogy próbálják ki a bíráskodást, mert tényleg érdekes hivatás.
– 1998-ban következett be az újabb változás, felettesét, az addigi főtitkárt, Sepp Blattert a FIFA elnökévé választották. Keresni kellett egy új főtitkárt, és önre esett a választás. Blatter úr ajánlására vagy a végrehajtó bizottság döntése miatt?
– Is-is. Blatter úr engem ajánlott, a végrehajtó bizottság pedig megválasztott. A főtitkárt nem lehet csak úgy kijelölni, őt csak a végrehajtó bizottság nevezheti ki.

Svájciak a főtitkári székben

– Nem furcsa, hogy az utóbbi időben svájciak töltik be a főtitkári posztot? Blatter is, ön is svájci, és a most kinevezett Urs Linzi is az.
– Azért annyira ne szaladjunk előre, Linzit nem nevezték ki, ő csak ideiglenes főtitkár. A végleges megoldást, a megfelelő embert még keresik, még semmi sem dőlt el. Azt pedig végképp nem tudom, hogy svájci lesz-e az utódom vagy sem. De a svájci főtitkárnak megvan a maga előnye. A FIFA a svájci jogrendszer szerint működik, és előny, ha valaki ismeri ennek az alapjait, és el is igazodik benne. És az sem hátrány, ha valaki kapcsolatot tud tartani a helyi hatóságokkal, képes velük kommunikálni, és tudja, miként működnek. De azért bízom benne, hogy az utódom egy külföldi lesz. Nehogy svájci dominanciával vádolják a szervezetet!
– Hogy néz ki egy FIFA-főtitkár élete?
– A munka nagyon érdekes, de rengeteg időt vesz igénybe. Majdnem minden nap reggel nyolctól este tizenegyig dolgoztam. Rengeteg kapcsolatot lehet és kell kiépíteni, legyen szó sportról, politikáról, gazdaságról, vagy bármilyen más területről. Egy főtitkárnak irányítania kell az egész apparátust, nekem például százötvenhat munkatársam volt, öt divízió és három részleg tartozott a hatáskörömbe. Emellett részt kellett vállalnom a különböző események szervezéséből és lebonyolításából, ügyelnem kellett a futball fejlesztésére, jelentéseket kellett olvasnom, és meg kellett oldanom a jogi problémákat.
– Tetszett a munka?
– Igen, igen, nagyon. Hosszú ideig főtitkárhelyettesként, Blatter úr mellett dolgoztam, és már akkor is nagyon élveztem, amit csináltam. De ez lassan már tényleg múlt idő lesz…
– Mikor érezte először, hogy valami nincs rendben a szövetségnél?
– A szervezeti formákkal, a szövetség belső működési rendszerével már akkor is gondok voltak, amikor engem kineveztek, de ezt akkor belső ügyként kezeltük. A másik probléma financiális jellegű volt, és erről már a nyilvánosság is tudomást szerzett. Mikor is láttam az első jelentést? Talán 2000 végén. A dokumentumok többségét azonban a következő évben és az idén kaptam meg. Olyan területeket is érintettek ezek a papírok, amelyekre nem volt befolyásom…
– Ezért választotta azt az utat, hogy a nyilvánosság előtt próbálta meg kérdőre vonni az érintetteket?
– Először csak annyit mondtam, és ezért már korábban a szövetségen belül is szót emeltem, hogy meg kellene oldanunk a szerkezeti gondokat. Amikor szaporodtak a kétes ügyek, akkor úgy döntöttem, informálom erről azt a szervet, amelynek felelősséggel tartozom. Ez pedig a végrehajtó bizottság volt. Ezzel teljesítettem a kötelességemet, és közöltem, hogy az ügyhöz semmiféle kommentárt nem szeretnék fűzni, ez innentől kezdve már nem az én hatásköröm. Ehhez szeretném is tartani magam.
– De mégis, mi volt a reakciója arra, hogy Blatter úr azt mondta: minden rendben van?
– Megismétlem, nem szeretnék erről beszélni. Ez már a múlt. Blatter úrnak is megvan erről a véleménye, nekem is, a kettő pedig nem egyezik egymással.
– Akkor ez vezetett a váláshoz?
– Azt hiszem, a történtek végkövetkeztetése az volt, hogy nem tudunk együtt dolgozni Sepp Blatterrel. Nem tudunk, mert eltérőek a futballról, a FIFA működéséről és feladatairól alkotott nézeteink. Ez volt a fő ok. Most újraválasztották, a kongresszus mellette tette le a voksát, így nincs értelme a közös munkának. Újabb négy éven keresztül nem lehet együtt dolgozni úgy, hogy az alapvető dolgokban nem értünk egyet. Ez logikus, és ezért be is jelentettem, hogy kilépek a szervezetből, Blatter pedig irányítsa úgy a FIFA-t, ahogyan ő szeretné. Fiatal vagyok, van időm, rengeteg tervem, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Otthon érzi magát Ázsiában

– Mi az ön filozófiája? Mi az, amiben nem egyezik meg az elnökével?
– Én úgy tartom, hogy a labdarúgás mindenkié. Azt hiszem, nem csupán a sportágat kell fejleszteni, hanem a nemzetközi szövetséget is. A FIFA-nak amolyan közhasznú társaságként, mindenki hasznára kell működnie, a szövetségre az egész világnak szüksége van. Sokat lehet javítani a futballon, de nem szabad szembefordulni a hagyományokkal, ezekre ugyanis magának a szövetségnek is szüksége van. Mondok egy példát! Nem lenne szabad a televíziós közvetítési jogok értékesítésénél az anyagi szempontokat előtérbe helyezni. Helytelenítettem, hogy a jogokat egy magáncég kapta meg, csak azért, hogy ebből minél több pénzt keressen a FIFA. Én azoknak a közszolgálati csatornáknak adtam volna el a jogokat, amelyek korábban rengeteget tettek a szövetségért, és amelyek segítségével garantálható lett volna, hogy a világbajnokságot tényleg az egész világ láthassa. A jogokat megvásárló privát társaság jó munkát végez, ez kétségtelen, de anyagi gondjai vannak, és ez bizonytalanná teszi a jövőjét. Az ilyen ritkábban fordul elő egy közszolgálati csatornánál. Éppen ezért fogalmam sincs, mi történik 2006 után, amikor lejár a jelenlegi szerződés. Ki fizet majd ekkora összeget a jogokért? Nem tudom, tényleg nem tudom, mit hoz a jövő.
– Mit hoz a jövő az ön számára?
– Erről majd szeptember végén adok ki egy hivatalos kommünikét. Addig csak kibírom, hogy tízpercente megkérdezik, mit fogok csinálni. Időre van szükségem a döntéshez, ahhoz, hogy kiválasszam az előttem álló lehetőségek közül a nekem legjobbnak tetszőt.
– Marad a futballban?
– Mindenképpen. Két sportmarketingcégtől, hat, futballal kapcsolatos vállalkozástól és egy, a labdarúgással egyáltalán nem foglalkozó csoporttól van ajánlatom. De lehet, hogy otthon már újabbak várnak, mert egy ideje már itt vagyok Ázsiában. De maradok a fociban, mert szerintem itt még sok a tennivaló.
– Korábban beszélt a labdarúgás fejlesztéséről. Egyetért azzal, hogy a FIFA az utóbbi időben a globális fejlesztéssel foglalkozott, és Európa, valamint Dél-Amerika rovására Afrikát és Ázsiát támogatta erőteljesebben?
– Ez a fejlesztési program még Joao Havelange elnök víziója volt. Ô azt mondta, hogy azokat az országokat kell segíteni, amelyekben a futballnak tényleg segítségre van szüksége, ahol lehet javítani a labdarúgás helyzetén. El kell ismerni, ez működött, a FIFA befektetett, a sportág pedig fejlődött. Most pedig megállapíthatjuk, hogy a korábban gyengének tartott országok felzárkóztak a nagyok mellé. És ez így is van jól, ez nagyon pozitív. Eljutottunk oda, hogy nincsenek kiscsapatok, tényleg bárki legyőzhet bárkit.
– Hogyan nézett ki ez a fejlesztési program?
– Szakértőket küldtünk a támogatásra szoruló országokba, akik ott elkezdtek tanítani. Voltak köztük edzők, orvosok, bírók, a technikai személyzethez tartozók, gyakorlatilag minden területet lefedtünk. Ôk tanítottak, az ottaniak pedig tanultak.
– A vb eredményei ezt a munkát igazolták.
– Azt hiszem, ennél jobb bizonyítékra tényleg nincs szükség!

A partjelzőkkel volt probléma

– Elégedett a világbajnokságon tapasztaltakkal?
– A szervezéssel nagyon is. Hatalmas kihívás volt a számunkra, hogy két országban kell lebonyolítani az eseményt, de sikerült megoldani. A két szervezőbizottságnak köszönhetően logisztikailag és infrastrukturálisan is minden rendben, problémamentesen zajlott le.
– Nem okozott nehézséget, hogy Japán és Dél-Korea nincs éppen baráti viszonyban egymással?
– Voltak félelmeink, ezt nem tagadom. Ráadásul először kellett két szervezőbizottságot felállítani, egyet-egyet a két országban. Azt hiszem, jogosan aggódtunk az elején, de így, utólag szerencsére minden feleslegesnek bizonyult. A két ország közelebb került egymáshoz, a szervezőbizottságok tagjai pedig talán össze is barátkoztak.
– Egyszerű volt együttműködni az európaitól eltérő mentalitású emberekkel?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt olyan komplikált, mint amilyenre számítottam. Felkészültem arra, hogy nagyon nehéz lesz, de szerencsére csalódnom kellett. Két kulcsfeladatom volt. Az első, hogy meg kellett nyernem az itteni emberek bizalmát, rögvest a szervezőbizottság két elnökéét. Időre volt szükségem, de sikerrel jártam. A másik, hogy a problémák előbb az egyik országban jelentkeztek, tíz nappal később pedig a másikban. És nem mindig lehetett optimális megoldást találni, mert ami jó volt Japánban, az nem feltétlenül vált be Dél-Koreában.
– Mi lett volna, ha Észak-Koreában is játszottak volna mérkőzéseket?
– Ez csak magánbeszélgetések szintjén vetődött fel, de a két fél, Észak és Dél sajnos még nem jutott el odáig, hogy komolyan tárgyalhattunk volna erről.
– Maga a torna hogyan tetszett?
– Voltak jó meccsek, de sajnos kevesebb gól született, mint Franciaországban. Ez jelzésértékű lehet, rá kellene jönni, hogy nem hátra, hanem előre kell játszani. És voltak meglepetések, nagy meglepetések, de ezek nélkül nem futball a futball. Egy esélyes mindig kiesik az elején, ezúttal azonban többen búcsúztak. Engem különösen az argentinok leptek meg, mert még a kispadjuk is nagyon erős volt, őket a döntőben is el tudtam volna képzelni.
– Kényes kérdés, különösen egy volt játékvezetőhöz. Mi a véleménye a bíráskodásról?
– Tény, élesen, de nem túl gyakran kritizálták a játékvezetőket. A Dél-Korea–Olaszország összecsapásig semmi probléma nem volt velük, azon a meccsen az olaszokat néhány esetben hátrányos helyzetbe hozták, és máris állt a bál. Spanyolország újabb polémiát okozott, és a bírók egyből rosszak lettek. Én inkább azt mondanám, hogy nem a bírók, hanem a partjelzők voltak rosszak. Megint velük volt probléma, akárcsak az előző világbajnokságokon. Sajnálatos, hogy egy csapat esetleges bírói hibák miatt búcsúzik, de ez benne van a játékban. Egy meccset azonban nem a bíró dönt el. Mondja meg őszintén, ha Vieri a dél-koreaiak ellen a hajrában a három helyzetéből legalább egyet berúg, akkor most miről beszélgetnénk?