Találkozunk Németországban!

Negyven perce fújta le az olasz Pierluigi Collina a világbajnoki döntőt, amikor a nézők szórványosan elindultak kifelé a stadionból. Negyven perce tartott a brazilok önfeledt ünneplése, és még a német szurkolók is álltak, tapsoltak. Eszük ágában sem volt lógó orral távozni, szinte lopták a perceket, hogy maradhassanak, ne érjen még véget ez a csodálatos este. Pedig véget ért, és nem csak ennek a valóban felejthetetlen vasárnapnak lett vége. Azzal, hogy Collina hármat fújt a sípjába, majd Cafú, a brazilok csapatkapitánya a magasba emelte a trófeát, befejeződött a világ egyik legnagyobb sporteseménye, a futball legnagyobb ünnepe is. Ha a selejtezőket is beleszámítjuk, kétéves sorozat zárult le, ha csak a döntőt nézzük, egy hónapos monstre előadás végére került pont.

Az egyik japán napilap formabontó megjelenéssel került utcára vasárnap reggel. Az első és az utolsó oldala együtt nagy poszterré állt össze, és azt a pillanatot örökítette meg, amikor a harmadik helyért játszott "kisdöntőt” követően a dél-koreai és a török játékosok egymást átölelve közösen köszöntik az ünneplő közönséget. Az újság szerkesztői aligha véletlenül döntöttek a szokatlan megoldás mellett: ha évek, talán évtizedek múltán emlékezünk erre a világbajnokságra, ez lesz az egyik, ami feltétlenül az eszünkbe jut majd. A béke, a barátság, a nyugalom.

Békés párviadalok

Tudjuk, így leírva ezek a szavak roppant patetikusak, ám mi nap mint nap a bőrünkön éreztük, hogy komoly tartalmat hordoznak magukban. A házigazdák vendégszeretete, gondoskodása olykor már-már terhessé is vált, ám nem is ez a leglényegesebb. A pályákon és a lelátókon is érezni lehetett, itt nem ellenségek jöttek össze a másik vérét kívánva, hanem olyan emberek, akik szeretnék nagyszerűen érezni magukat, és valóban remek ünneppé akarják varázsolni ezt az egy hónapot. Ez a világbajnokság nem a botrányokról szólt. Az utcákon egybegabalyodtak a különböző nációjú szurkolók, a stadionokban sem választották őket külön, mégsem aprították egymást, ehelyett közös fényképeket készítettek, mezeket és egyéb relíkviákat cserélgettek, jókat beszélgettek, és eszükbe sem jutott bántani a másikat. A két országban másként felügyeltek a biztonságra: Dél-Koreában zordabban, ott egyes helyszíneken állig felvegyverzett rendőrök és katonák óvták szigorúan a rendet, Japánban viszont a rendőrök egyetlen fegyvere leggyakrabban csak a vörösen villogó bot volt, azt is csak a tömeg, illetve a forgalom irányítására használták.
A FIFA vezetői ódákat zengtek a szervezők logisztikai teljesítményéről, és nem is méltánytalanul. Japánban például a közlekedési hálózat zseniális, a világbajnokság idején kedvezményekkel, járatok sűrítésével is kiszolgálták a szurkolókat, ráadásul a mérkőzések színhelyeinek az állomásától ingyenes busszal mehetett a stadionhoz az, aki felmutatta a meccsre szóló belépőjét. A szervezés átgondoltságát bizonyítja, hogy külön buszok szállították a nézőket a stadionok egyes fertályaihoz, így senkinek sem kellett keresgélnie a legrövidebb utat, nem fenyegette az eltévedés veszélye. Ezt a munkát önkéntesek tízezrei végezték, Japánban például harmincháromezren dolgoztak ingyen, bámulatos odaadással a rendezés sikeréért, egyetlen fizetségük az volt, hogy megtarthatták azt a sportfelszerelést, amely egyenruhájukként is szolgált.
Hihetetlen erők mozdultak meg tehát, naponta lehetett olvasni, hallani különböző adatokat, s mindenki azt találgatta, vajon mekkora üzleti sikerrel zárul majd ez a közös rendezésű világbajnokság. A végleges összegzés még nyilván várat magára, mi nem vállalkozhatunk becslésre sem, de kedvünk sincs hozzá. A mi megközelítésünkben az üzlet huszadrangú kérdés, aggódjanak emiatt a rendezők. Ez a világbajnokság ugyanis valami mást is bebizonyított. A futballt ma az egész világ hajlamos kizárólag üzleti szempontok alapján megközelíteni, elfeledkezve arról, hogy ez végső soron játék, sport, és ez a legfontosabb.
Az egy hónap alatt bámulatos sportembereket csodálhattunk meg, akik tökéletesen felkészülve és hatalmas ambíciókkal érkeztek Ázsiába. Sütött róluk, hogy számukra ez az esemény nem a pénzről szól, sokkal inkább valami nehezen megfogalmazható érzésről, amely áthatotta ezt a hónapot. Illene talán példákat felsorolni, de aki végig követte a világbajnokságot, pontosan tudja, hogy ehhez több oldal is kevés lenne. Ám aki látta az argentinok, a franciák, a portugálok könnyeit, akik látták az elnyűhetetlen és megtörhetetlen akaratú írek hősiességét, aki átérezte például azt, hogy Ronaldo kétéves reménytelenségből kapaszkodott fel magasabbra, mint volt eddig bármikor, aki megsejtette, hogy mit jelent a nyolc közé jutott szenegáliak szétcsattanó boldogsága, a dél-koreai játékosok hihetetlen küzdeni tudása, az biztosan megérezte a legfontosabbat: ezzel a csodás játékkal ezen a szinten nem félistenek, nem is gépek, hanem győzni és bukni is tudó nagyszerű emberek örvendeztetik meg ezt a földkerekséget, és ezért kerekedhet Shakespeare tollára kívánkozó döbbenetes vagy felemelő dráma minden egyes mérkőzésből.
Ha mindenáron jelzőket akarunk aggatni erre az egy hónapra, akkor bátran emlegethetjük úgy is, hogy a meglepetések világbajnoksága volt. Ki hitte volna például a franciák csúfos kudarcát, a portugálok, az olaszok kínlódását, az argentinok sikertelenségét, és ugyanakkor ki fogadott volna a törökök bronzérmére, Dél-Korea elődöntőjére, Szenegál kiváló szereplésére vagy éppen a németek döntőjére? Sok elméletet megfogalmaztak a meglepetések okán, és mindegyikben tetten érhető némi igazság. Igaz, hogy az európai sztárklubok játékosai túlterheltek, és kimerülten érkeztek a világbajnokságra, de lám, az angolok túltették ezen magukat, a brazilok többsége is Európában keresi a kenyerét, a németeken sem érződött túlhajszoltság. Ezzel együtt Lennart Johansson, az UEFA elnöke elárulta, a probléma létezik, és a jövő egyik feladata, hogy megtalálják rá a megoldást. Mindenesetre kétségbevonhatatlan tény: minden világbajnokságnak vannak vesztesei és győztesei, az idő előrehaladtával fogy az állva maradt csapatok száma, és ennek óhatatlanul korábban nagy esélyesnek kikiáltott válogatottak is az áldozatává válnak. Nincs előírva, hogy csak a nagy hagyományú országok nyerhetnek, a labdarúgásnak is hasznára válik a vérfrissítés, az, hogy korábban félkézzel elintézett válogatottak most teljes erőbedobásra késztetik a nagyokat, az pedig csak érdekesebbé teszi a sorozatot, ha egy-két csapat berobban az élvonalba, és nem hagyja elkényelmesedni az esélyeseket.

A házigazdák büszkesége

A kérdés csupán az, hogy mivel jár, és minek köszönhető ez a berobbanás. Törökország teljesítménye előtt például kalapot emel mindenki, senki sem vitatja, megérdemelte a bronzérmet, ám Dél-Korea menetelése már rossz szájízt hagyott maga után. Kétségtelen, a társrendező ország játékosai tökéletesen motiválva léptek pályára, érződött rajtuk a bizonyítási vágy, némelyikük emlékezetes produkcióval is rukkolt ki, ám aligha vagyunk egyedül azzal a véleményünkkel, hogy Dél-Korea negyedik helye enyhén szólva nem megkérdőjelezhetetlen. Ne kerteljünk: sokan nyílt csalást emlegetnek, amit nehéz bizonyítani, ám durva játékvezetői tévedések nélkül Dél-Korea ugyanúgy elbúcsúzott volna korábban a mezőnytől, mint a másik rendező ország, Japán, amelyik az oroszok elleni mérkőzésén szintén nem panaszkodhatott a játékvezető hozzáállására…
Sajnos, ez a világbajnokság a tévedések miatt is emlékezetes marad. Meg nem történtté nem lehet tenni egyiket sem, tetszik, nem tetszik, a világnak le kell nyelnie, hogy ezek is hozzá tartoznak a futballhoz. Arra viszont jók voltak, hogy a FIFA vezérkara is belátta, rossz módszer szerint választja ki a játékvezetőket, a világ legjobb csapatai és játékosai megérdemlik, hogy a legjobb bírók vezessék a mérkőzéseiket, és a sportdiplomáciai megfontolások elronthatják a világbajnokságot és magát a játékot is (a tárgyszerűség kedvéért anynyit meg kell említenünk, hogy az előbb említett japán–orosz mérkőzésen egy neves európai játékvezető, a német Markus Merk fújta a sípot).
Mégis, a nyilvánvaló tények dacára a világnak ezen a táján mindenki az ázsiai futball diadaláról beszél. Még szerencse, hogy nekünk hivatalból sem kell osztoznunk ebben a hamis lelkesedésben. Ázsia ugyanis szerintünk becsapja magát, ha azt hiszi, hirtelen futballnagyhatalommá vált. Japán és Dél-Korea a kontinens két leggazdagabb országa, amelyek képesek voltak kifogástalanul megrendezni egy világbajnokságot, mindketten – különösen Japán – hatalmas összegeket fektetnek több mint egy évtizede a labdarúgásba, mert megtehetik. Ám ez a két nemzet kivétel, Ázsia túlnyomó része nem a futball fejlesztése, hanem a mindennapi megélhetés alapvető kérdésével kénytelen szembesülni. A kontinens több megfontolásból is büszke lehet Dél-Koreára és Japánra, de követni nem tudja a példájukat, tegyük hozzá, sajnos – és reméljük, egyelőre.
Ám ez az egy hónap még csak arról sem győzött meg minket, hogy feltétlenül itt, Ázsiában kellett megrendezni ezt a világbajnokságot. Ne tévesszen meg senkit, hogy a képernyőkön mindkét ország lakosait nemzeti színekkel kipingálva látta hatalmas tömeget alkotva lelkesedni! Dél-Koreában nem lehetett nem észrevenni, hogy szervezték a táborokat, szinte kiosztották, hogy te spanyolnak öltözöl, te pedig paraguayinak, a mérkőzések előtt betanították nekik a rigmusokat, amelyeknek még a sorrendje is rendre viszszaköszönt, és a többség szemlátomást nemigen volt tisztában avval, hogy a futballt eszik vagy isszák. A japánoknál ez nem így zajlott, ők spontán módon szerveződtek valamelyik ország szurkolójává, ám számukra ez csupán jó kis dili volt, igazán csak akkor fordult mindez komolyra, amikor a saját válogatottjuk játszott. Ráadásul hiába a növekvő népszerűség, ezekben az országokban a mostani eredmények ellenére is egyelőre csupán a helyét keresi a labdarúgás, és így nem is hatotta át a teljes közhangulatot a világbajnokság atmoszférája. Egy-egy városban csak a meccsnapokon lehetett érezni, hogy jelentős eseménynek ad otthont Dél-Korea, illetve Japán.
A nagy távolság és a megdöbbentő drágaság nagyon sok olyan külföldi szurkolót otthon tartott, aki máskor és máshova rendszeresen elkíséri kedvenceit, és azt azért nem nehéz belátni, hogy más, amikor az igazi brazilok szurkolnak, mint amikor a brazilnak öltözött, amúgy kétségkívül lelkes japánok. A szervezők azt mondják, a közös rendezés közelebb hozta egymáshoz a két ország népét, ehhez mi nem tudunk hozzászólni, de gyanítjuk, ez nem több jól hangzó, üres frázisnál.

Másfél milliárdan nézték

Amit viszont nem lehet vitatni, az Brazília világbajnoki címe. Ezt még a vesztesek sem vonják kétségbe, így a világbajnokság legnagyobb kérdésére kapott válasz kicsit sem piszkálhatja az igazságérzetünket. Az első és gyors felmérések szerint a döntő közvetítését másfél milliárd ember nézte élőben, és ez csúcs a televíziózás történetében. Ennyien láthatták a képernyőkön keresztül a jokohamai stadion mátrixtáblájának feliratát, miközben a brazilok ünnepeltek a gyepen: a szervezők elköszöntek japánul és koreai nyelven, de mától már a harmadik sor a legfontosabb: auf Wiedersehen, in Deutschland, 2006!