Aranyat érő magyar egység

A 11. férfi öttusa Európa-bajnokságon a Balogh Gábor, Fülep Sándor, Sárfalvi Péter összetételű válogatottra várt az a feladat, hogy megvédje a magyar csapat tavaly megszerzett aranyérmét. Igaz, egy éve Sárfalvi helyett Horváth Viktor szerepelt a csapatban, és ebben a felállásban még sohasem szerepelt együtt a gárda, de a magyar öttusázók egyetlen világversenyen sem adhatják alább az éremnél, az elmúlt évtizedekben ugyanis igen magasra került a léc. A magasságot Ustí nad Labemben ez a válogatott is átvitte, Balogh Gábor pedig egyéniben bronzérmes lett.

Az első egyéni Eb-érem

– Nem sokkal azután, hogy a két évvel ezelőtti sydneyi olimpián ezüstérmet nyert, kijelentette, hogy ettől kezdve csak Athénra gondol, az olimpiai győzelem foglalkoztatja. Ezt azóta többször is megerősítette. Ennek tükrében hogyan értékeli az egyéni Eb-bronzot? Egy kétszeres egyéni világbajnok számára mit jelent ez az érem?
– Általában minden évben a világbajnokságra készülök százszázalékosan, az a fő versenyem, de az idén megbeszéltem az edzőimmel, hogy most az Európa-bajnokságon is szeretnék minél jobban szerepelni, vagyis az első hat között végezni. Ez sikerült. A harmadik helynek azért is örülök nagyon, mert egyéni Eb-érmem még nem volt, de most már ez sem hiányzik a gyűjteményemből.
– S ott milyen helyet foglal ez a bronz? Egyáltalán lehet rangsorolni az eredményeket?
– Szakmai szempontból a legnagyobb sikernek a tavalyi világbajnoki aranyérmemet tartom. Élményként vitathatatlanul az 1999-es margitszigeti világbajnoki győzelmem a listavezető. Hazai közönség előtt nyerni leírhatatlan érzés. Erkölcsileg pedig az olimpiai ezüstérem is felér egy világbajnoki arannyal.
– Mostani célba érkezése után önkritikusan bevallotta, hogy nem teljesen elégedett a teljesítményével, "fekete pontokra” hivatkozott. Megemlítette a lövészetet, a vívást, és azt, hogy taktikai futásban alulmaradt egy jobb futóval szemben. Ezt megmagyarázná? Komolyan hitt abban, hogy Zadnieprovskist, mert nyilván a litván csodafutóra gondolt, le tudja győzni?
– Be kellett látnom, hogy ő jobb futó nálam. De ha az olimpián kerülnék hasonló helyzetbe, és az aranyéremről lenne szó, más erőket is tudtam volna mozgósítani.
– Ez azt jelenti, hogy most maradt önben tartalék, nem futotta ki magát? Pedig a csapat győzelme csupán másodperceken múlott…
– Nem kell szégyenkeznem, mert meglett az arany. A taktikai csatában, amikor az egyéni bronzérmem biztossá vált, el is felejtettem, hogy a csapat sorsa hajszálon függ. Elnézést is kérek ezért, de csak arra koncentráltam, hogy a bronz meglegyen. Önhibámon kívül történt mindez. Ha kikapunk egy másodperccel, az szörnyű lett volna… Akkor minden fórumon elnézést kértem volna a fiúktól. De végül miénk lett az aranyérem, és nem egy másodpercnyi előnnyel.
– A másik kényes pont a vívás, holott tavaly a világbajnokságon ezer ponttal megnyerte ezt a számot. Most nyolcszázhatvanig jutott.
– Az utóbbi időben ebben a számban mélyponton vagyok, nem tudom miért, lehet lelki és fizikális oka is. Csak reménykedni tudok, hogy ennél jobban fog menni. A mostani produkciómban az volt a biztató, hogy nagy küzdelemben született ez az eredmény.
– A lovaglását viszont az egy verőhiba ellenére mindenki dicsérte.
– Hát az szuper volt! Bosszantott, hogy az utolsó akadályt levertem, mert akkor hibátlan lehettem volna. A legtöbben egyébként a lovaglásom miatt gratuláltak, és ez nagyon jólesett. Ez is felért egy kisebb sikerrel.

Aki majdnem elégedett

A tavalyi Európa-bajnokság legeredményesebb magyar résztvevője Fülep Sándor volt, aki bronzérmes lett egyéniben, csapatban és váltóban pedig aranyat nyert. Most "csak” a csapatarannyal gyarapodott a gyűjteménye.
– Úgy vágtam neki az évnek, hogy az Eb-re és a vb-re akartam koncentrálni, itt jól szerepelni. Aztán nem úgy sikerült az idény, ahogy elterveztem, elsősorban a gyenge vívásom miatt.
– Az Eb-bronz sem adott önbizalmat?
– Nem az önbizalom hiányzott, de nem tudom, hogy mi. Most is az első hat között szerettem volna végezni. Az nem jelentett pluszt és nem járt a fejemben, hogy tavaly harmadik voltam, az viszont bennem motoszkált, hogy az idei Világkupákon csak huszonvalahanyadik lettem.
– Ezekhez képest a tizenegyedik hely előrelépés.
– Igen, és ezért elégedett is lehetnék, de nem vagyok teljesen az, csak majdnem. Minden számban bennem maradt egy kicsi. Egy-két győzelem a páston, egy-két kör a lövészetben… Talán csak a lovaglásommal voltam elégedett. Persze, a csapatarany gyógyír mindenre. Szinte hihetetlen, hogy honnan tudtunk nyerni!
– Amikor a csapat hátrányban volt, amely néha a négyszáz pontot is elérte, mit tettek? Hogyan vélekedtek a folytatásról?
– A lövészet után nem volt nagy hátrányunk, és azt hittük, hogy azt majd a vívásban ledolgozzuk. Nem így történt, sőt, nőtt a különbség. Akkor már nem volt más lehetőség, csak a lovaglás. Ott aztán sikerült annyira megközelíteni a többieket, hogy elérhető közelségbe került az aranyérem, és nagy futással meg is szereztük.

A nagy visszatérő

Az éveken át biztos csapattagnak számító Sárfalvi Péter tavaly csak egyéni induló volt a világversenyeken, és míg a többiek világ- és Európa-bajnoki aranyakkal tértek haza, ő volt az egyedüli, aki érem nélkül maradt. Most a csapataranyból nagy mértékben kivette a részét.
– Az idén az volt a célom, hogy visszakerüljek a csapatba. Ez sikerült is, igaz, sajnálatos sérülések is beleszóltak a csapathirdetésbe, hiszen Horváth Viktorra és Kállai Ákosra nem számíthatott a kapitány. Azt hiszem, én a Westel Világkupán szerzett ezüstérmemnek és az országos bajnokságon nyújtott teljesítményemnek köszönhetően kerültem újból a csapatba.
– És az Eb-n nem vallot szégyent, remek lovaglására és futására nagy szükség volt a végső győzelemhez. Szinte hihetetlen, hogy futótudása nem kopik, sőt, egyre jobb eredményekre képes. Ezúttal is a második tudott lenni a gyilkos pályán.
– Összességében elégedett vagyok a teljesítményemmel, a selejtezőt meg is nyertem, csak hát a vívás… Nem is értem. Egész évben jól ment, kilencszáz-ezer pont körül gyűjtöttem mindig, a vívóversenyeken is jó voltam, aztán a döntőben éppen a legeredményesebb számomban bakiztam, és ezért úszott el a jó egyéni helyezés. Persze, a csapatarany azért vigaszt jelent. Nagyon együtt voltunk, vesztett helyzetből is nyerni tudtunk a jó lovaglással és futással.
– Pedig a futásban nem akárkiket, hanem a Zadnieprovskis vezette litvánokat kellett legyőzniük.
– Igen, és ez nem kis feladat volt. Hogy a nagyon jó és egységes litván csapatot le tudtuk győzni, az külön öröm, nagy ünnep volt számunkra.