Brazília megérdemelten nyert. Minden fizikai képesség dolgában egyenrangú Angliával, játékosai egyénileg jobban képzettek, játékuk sokkal szélesebb skálán mozog, mint az angoloké. Nagy igazságtalanság lett volna, ha az angolok egyetlen és ajándékba kapott helyzetüket kihasználva megnyerik ezt a mérkőzést. Abban bízni, hogy egy kemény és rendkívül szervezett védelem majd "kivédekezi” az esetleges 120 percet is, nemcsak naivitás, hanem fociellenes is. Egy szál csatárral (Owen), no jó, másféllel (Heskey) képtelenség egy Cafút és Roberto Carlost magában foglaló védelem ellen azt feltételezni, hogy sikeresek lehetnek. Pedig a sors a kezükre játszott. Lúcio gyermeteg hibája meghozta azt az egy gólt, amelyben reménykedtek, és ami eddigi mérkőzéseiket jellemezte. Mármint hogy egyetlen szerzett góllal tovább lehet lépni, mert képesek azt megvédeni. Csakhogy most a brazilok voltak az ellenfelek, akik ellen a kis hiba is sok. Amikor az oldalvonal mentén hárman is támadták Beckhamet, aki felugrott – részben, hogy a lábát védje, részben, mert azt hitte, kimegy a labda –, ki gondolhatta volna, hogy ez az a hiba, ami végzetes lesz? Hozzáteszem, egy másik játékvezetőnél talán a három brazil megmozdulása akár szabadrúgást is hozhatott volna. Most nem hozott, viszont a kis "pókharapó” Ronaldinho zseniálisan vezette rá az angol védőkre a labdát, csinált egy szenzációs cselt is, nem kevésbé csodás volt a legurítása Rivaldónak, aki – most lehet mondani – mérnökien tervezte meg a nem túl erős, bal belsővel helyezett lövést, amellyel máris 1–1 lett az eredmény. Egy magához térő, megnyugodott brazil társulat jöhetett ki így a második félidőre, és megint csak a foci varázslatos kiszámíthatatlansága: Seaman jóformán azonnal kapott egy potyagólt. Szavamra mondom, tudtam, hogy ezzel a brazilok nyertek. Persze, persze, elképzelhető volt, hogy a vaksors még egy talált góllal kedveskedik az angoloknak, de ahhoz is másként kellett volna támadni. Nem lehetett nem észrevenni az egész mérkőzésen és már korábban is, hogy Beckham egyáltalán nem a régi. Segít hátul, igen, de a megkapott labdáktól gyorsan szabadul. Nagyon gyorsan. Igaz, jobbára szép átadásokkal. Az is tény, hogy jók a pontrúgásai. De hol van benne a gól? Hol a befejező csatár? A kis Owen szemfüles és döbbenetesen higgadt a kapu előtt, de ha nem jön labda, mire megy a higgadtságával? A legjobb labdát, csaknem az egyetlent, Lúcio kegyéből kapta. Magam is úgy vélem, a piros lap túl szigorú volt, bár nem kétséges, hogy Ronaldinho alaposan rátartott ellenfele lábára, és nem a labdára ment. Még érteném a pirosat, ha egységesen piros járt volna eddig is a szándékosságért, vagy ami annak látszik. De nem járt…Hogy tíz brazil még mindig sok az angoloknak, percig sem volt kétséges. A dél-amerikaiak napestig el tudják dugni a labdát, mesterei ennek. Szabálytalanság árán lehet csak szerelni őket vagy úgy, hogy ők jönnek bedobással, szöglettel. Látnivaló volt az is, hogy nincs válaszuk az angoloknak, nincs elképzelésük az emberelőny kihasználására. Tologattak, adogattak, de a végén csak a régi recept következett: felívelték a labdát kapu elé. Ezzel meg semmire sem lehet menni egy brazil csapat ellen. A cseréiket sem értettem. Owen legalább lesipuskás, de mit tett hozzá ehhez a meccshez Vassell vagy Dyer? Sheringham, aki sokszor bizonyította, hogy mágikus cserejátékos – mihez kezdjen tíz perc alatt?Bocsánat, hogy mint valamiféle szakember ítélkezem, kritizálok, ötleteket adok (utólag vagyok okos). Pedig hát valójában egysze-rűen az a meggyőződésem, hogy Anglia pontosan addig jutott, ameddig erejéből tellett. Eriksson a lehetőségeihez képest jó együttest kovácsolt össze, és amit tudnak az angolok, azt hozták. És még valami. Lehet, hogy valóban ez volt az évszázad mérkőzése, akkor viszont szerencse, hogy még hátravan kilencvenegynehány év…
Legfrissebb hírek
